Letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott

Üzeneteket hagytam magamnak a twitteren, igyekeztem gyakran hozzáfűzni megjegyzéseket, törekedtem rá, hogy mindig szem előtt legyek, semmiképp se kerüljek ki saját látóteremből. Küldtem, először szelíd hangú, majd egyre zaklatottabb íméleket a saját címemre, de egyelőre nem volt sem személyes, sem erkölcsi alapom arra, hogy eltűnésemmel kapcsolatban bármilyen radikálisabb vitába szálljak. Abban sem lehettem biztos, hogy elolvasnám azt, amit így kapnék magamtól szabályos, de azért nem egészen kiszámítható időközönként.

Kényes vagyok a pontosságra, ezért is mit kell tenni ha piros foltok jelennek meg a lábán, hogy rendre megkerültem ezeket a feszélyező találkozókat.

Szinte annyira elmerültem már ebben az értetlenségben, aminek lehetett volna valódi mélye, avagy serkentő szeszélye, hogy a nekem szánt üzeneteimet el sem olvastam. Végül pedig szűrőt szerkesztettem, automatikus törlésre ítéltem saját zaklatómat. Levettem a nevem a különböző szájtokra feltöltött képek mellől, amelyeket vagy merő szívatásból, vagy puszta emberbaráti szeretetből küldtem magamnak bizonyos éjszakák után.

Ám a letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott törléseket követő űr olykor még élesebbé tette a képet, amit eredetileg elpusztítani szándékoztam. Nem volt elég kivágni az arcot, mert az valamiképpen mégis kifejeződött.

Van ez a gyávaság, félelem a lefejezettségtől. Főleg olyan éjszakák után, ahol mintha jelen lettem volna, de utólag általában semmire sincs kellő bizonyíték. Úgy is tűnhet, mintha attól a kényszertől szenvedtem volna, hogy propagálni akarjam az ellenkezőjét annak, hogy tulajdonképpen nem létezem. Pár napra sikerült letennem erről a vállalkozásról, és elfogadtam, hogy nem vagyok.

Tolvaj Zoltán

Nem kerestem magam, hogy bizonyítékokat találjak saját létezésem abszurditására, pusztán csak erőltettem tovább a lét elviselhetetlen könnyedségét, a hétköznapok szorongató abroncsait önmagam tényleges megléte nélkül. Nem is akartam elhinni a legutóbb, amikor ez a vákuum megképződött, hogy milyen kellemes nem lenni. Nem ment sokáig. Rendszerint pár óra telt el, esetleg pár nap, és ismét eszembe jutottam.

Beindult a hiány kitapintása, az undor kárpótlása, egy fantom-végtag észlelése.

Fischmann S. Szucsich Mária emlékezéseiben egy sornyi napfény vagy vidámság sincsen. Gyerekkori emlékek könyve ez a könyv, tehát nem regény.

Felkavaró élmény, idegesítő és céltalan, mint oly sok körmondat. Meg főleg a kijózanodás. Azon kaptam magam, ahogy ekcéma a nyakon lelki okai elképzelni, kipuhatolni, voltaképpen merre járok, mit akarok, kivel is vagyok voltaképpen.

Bárcsak végre velem lennék. Ami szintén nem felemelő. Többnyire inkább unalmas. De a legjobb akkor, amikor elviselhetetlen. Bükkfa bőrén, mint egy besárgult szertári csontvázon, sötéten csillogtak a kelések.

Csapkodta a koszos ruhákat a koszos vízbe, és ettől valahogy minden kitisztulni látszott. Nem hittem a szememnek, megbotlottam a szalagkorlátban.

Nem tudtam nem észrevenni letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott flegma grimaszt, amellyel említésre sem méltó esetlenségem szemből konstatáltam. Nem voltak még jelen a Személyek. Másom sem láthatta tisztán a képet, amibe maga bekereteződött. Egészen másfajta víziói voltak. Egyetlen frameben exponálta saját zárványát, mintha egy gép saját magát fényképezné belülről. Kilátástalan volt és részeg. Már tudtam, örömmel tölti el és némi szorongással az, hogy érkezem.

Szevasz, mondtam magamnak. Késtél, hangzott a válasz. Lófaszt késtem, erősködtem. Mert ez már igazán felháborító. Fontoskodva megkoccintottam órám számlapját, mint valami együgyű madár, ha szemezgetés közben betont ér a csőre. Nincs is órád, mondtam.

Mit tudsz te rólam, válaszolt ingerülten. Végül kiegyeztünk abban, amit mindig is tudtunk. A pontosság nem erény. Különben is mit letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott az idő és egyéb arisztokratikus szükségletek. Csak ne kezdd el kérlek, nehogy elkezdj asztrológiaiul beszélni, figyelmeztettem. Kérlek, meg se említsd, hogy most merül el a hetedik házban a nap, és hogy ez a Mérleg órája. A meghitt liezonoké, a giccsé és a szenvelgő kölcsönösségé. Mosolyogtam, de nem voltam vidám.

Ő belül kurvára vidám volt, csupán az arca kifejezéstelen. Előre láttam tétova gondolataim. Rengeteg volt az opció, mielőtt kimondhatta volna a tudtomon kívül. A nap persze lebukott, mintha ténylegesen egy jóslatnak köszönhette volna. Percekig nem volt mint nézni és mondani. Ez tesz néha széppé minden csapdábaesést. Mert a Mérleg órája mellé minimum egy palack Muscat Lunel dukál, de az többnyire már nem magammal és nem egymással.

Őgyelegtünk vagy félórát a parton. Néztük a kikötött hajókat, milyen volna lakni bennük, mint egy pekingi bárkán. Ment alattunk ez a folyó, egy mozgójárda a De Gaulle reptéren, de mivel velem ellentétben ő már kezdődő részeg volt, az absztrakciók felélénkültek. Minden folyó varázsszőnyeg. De Gaulle. Csak ne játsszunk, szóltam rá eréllyel, de csak nem tudott leállni.

Elvette eszét a fluktuáló pekingi karaván. Többnyire ilyenkor lett elegem belőle, amikor rajtakaptam egy másfajta őrület küszöbéhez érve. Ilyenkor bámult csak igazán megvetően. De palmoplantar pustular psoriasis tudott lenyűgözni már gyomorütéssel, pukedlivel, ingyenkorttyal, sírkövekkel, amire saját nevünket véste kezdő népszobrászként.

Meg se halottam kétes kocsmabölcseleteit, de elidegenedni sem voltam képes. Főleg a visszhangok miatt.

Ahogy a magam híján ő idézett engem. Nem tudom, kivel kötötöttem ezt a szövetséget.

Tolvaj Zoltán | Petőfi Irodalmi Múzeum

És hová. A folyó hívószavára egy Balla D. Láttam, másom egyre jobban a Földön járna éppen, ha a delíriumától eltekintek. Hogy a számára kiderüljek, ő pedig homályossá váljon. Mondtam neki, hogy ez az, ez a szublunáris szféra, az első platóni bugyor.

1. Но, откровенно говоря, и для этого есть причины, заставляющие по крайней мере _некоторых_ молодых октопауков выбирать альтернативное состояние.
2. Vörös foltok a fején viszket fénykép

A beszéd harmadlagos, elevenen élnek a mágikus jelek. Szörnyűek voltak kitartott hangjai, az archaikus piktúrák, miközben záporozott a háttérben az olcsó, hétköznapi élet. A másikom csupán azt akarta, hogy gondoljak a halálra, folyton csak a halálra, mint sosem ismert öccseinkre, lányainkra. Mert hogy a Személyeknek is van koruk.

Negatív éveik. Az ötezeréves emlék az isteneké, az ötszáz éves a hősöké, de az ötvenes emlék az többnyire egy rokon. Ötéves a fiad, mondta. Hol van most? Az ötperces halálhír csupán egy fejléc.

Néha pedig az is elég, ha magadról se tudsz. Tiltakoztam, érvek nélkül. Ugyanabba a folyóba nem csupán lehet, de muszáj is belefulladni kétszer.

Отпил глоток и чуть не поперхнулся.

Hogy végleg megértsd, a világ nem azokra a konkrétumokra épül, amiken egyszer már megütköztél, fűzte hozzá a másik. Pedig sajnos világéletemben lenyűgöztek a monstruózus tárgyak pl. Néha pedig az a határozott érzésem támadt, hogy minden koordináta szabadon lebeg. Nem is vagy jelen azokban a konkrétumokban, amitől stabillá válhatna a világod. Minden alszik, mialatt éber.

Világod egy esetleges hang, ami épp most szól a rádióból. Na de minek a boldogsággal vesződni? Nem a hangommal, csak avval a vibrációval, ami hasból indul ki, hogy majd a szemhéj kontrollálatlan rezgésében váljék üzenetté. Hallottam az üregekben a takony sercegését, amikor fölényét fitogtatva az orrát megszívta.

Sört ivott és éberen figyelt.

Hidrodermabrázió, hydroabrasio, hámlasztás - City Szépségszalon - kozmetika

Frusztrálták a körülöttünk némán ólálkodó Személyek. Alig lehetett szólni hozzá. Valószínűleg ő retteget jobban. Zárt program szerint viselkedett, rejtélyes kódokat küldött felém olcsó áttetszőséggel.

Elindította azt a lassú fuldoklást, egy harmadik folyót, ahonnét reggelre valahogyan mindig kimászott. Szorult még belém az irányába némi empátia, pedig valójában már megvetettem. Elmondta, néha úgy érzi, sokan van. De mivel egyedül élt, elalvás előtt mindig bepötyögte a telefonba a mentőszolgálat háromjegyű hívószámát, hogy ha a baloldala nagyon szúr, reflexből tudja tárcsázni.

Szívből beszélni nem nehéz, de ez erősen függ a kedélyállapottól. Hiába sejtettük a közös határokat. Romló szívből beszélni nem nehéz, csak legyen értelem a sípoló tüdőben. Másikom erre várt. Tükörsima stádiumra.

Letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott. Fischmann S. utódai

A bifokális tudat lencséjén kettőződve megpillantott engem. Fogadkozni kezdett. Tökmindegy hogyan és miről. Mindenem ellenkezett, de ő volt az, aki menekült. Mentem folyton utána, hogy végre elhagyjon. Rögtön szaladt vissza hozzám, hagynám végre békén.

Erről régen nem beszélünk. Leszámoltunk az adrenalinnal. Minden halk. Érezte a hazugságát a házasságnak, amit magával kötött. Szerettem volna szemtől-szemben magam ellen beszélni. Lehetőleg úgy, hogy ő már ott se van. Azt letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott, nem lehetek a komplementere. Hozzáillő feleslege, aki sosem volt vele. Hiányába illő halmaz.

Gondolataimat nem kapta meg előre képüzenetben. Beárnyékolták a Személyek. Körénk sereglettek, a levegőbe markolásztak, vakaróztak és morogtak, már harapdálták a tenyerüket.

Annyit válaszolt, nem vagyok a symbolonikus reliefed. Ennyivel meg sem elégedett.