MŰEMLÉKVÉDELEM
BAZ MEGYE
2012-01-29
 
A Pálos Szerzetes Rend Magyarországon
Írások, tanulmányok a Pálos Szerzetes Rendről, a Rend történetéről. Korábbi cikkeink, A kolostorok romjainak megjelenítése a Google térképén. Pálos zarándokút (?)
Kezdő oldal
Remete Szent Pál élete
Az interneten publikált írások segítségével mutatjuk be a Pálos Rend névadójának, Remete Szent Pálnak az életét
-tovább-
A Pálos Szerzetes Rend történet
Cikkek, írások segítségével mutatjuk be a magyarországi Pálos Rend történetét
-tovább-
A magyarországi Pálos Szerzetes Rend emlékei
Itt bemutatjuk a fennmaradt, és már publikált Pálos kolostorokromokat
-tovább-
Zarándokút a pálos emlékek érintésével
Korábbi írásaink a pálos emlékekkel kapcsolatban
 
A Pálos rend címere


vissza a főoldalra
A Pálos Szerzetes Rend
hivatalosan
Szent Pál Első Remete Szerzeteseinek Rendje
 
A Wikipedia ismertetője
A Pálos rend elnevezése
A Rend címere
A Rend alapítása
Magyarországi és európai elterjedése
Szervezetük, egyházi, kulturális és irodalmi életük
Magyarországi hanyatlás a török uralom alatt
Magyar újjáépítés és európai megerősödés
A felvilágosodás kora
Újabb feltámadás, majd kommunista elnyomás
 
dr. Guzsik Tamás docens írása a Pálos Rend alapításáról (Pál veszprémi püspök 1263-as összeírásának elemzése)
A pálos rend születési anyakönyvi kivonata
 
A magyar pálos rend honlapján található írás a remeteségről, a szerzetességről, a rendet alapító Esztergomi Szent Özsén kanonokról
A remeteség kialakulása
A szerzetesség kialakulása
Esztergomi Boldog Szent Özséb
élete
 
A Szent Özsébről szóló honlap írása a pálos rend történetéről
A rend történetének rövid
áttekintése
A Pálos Rend elnevezése
Nevük kezdetben keresztúri remete barátok vagy ágostonos barátok volt. 1309-ben lett Szent Pál Első Remete rendje, a 17. századtól Első Remete Szent Pál Szerzetesei, 1883-tól pedig a jelenlegi nevük: Szent Pál Első Remete Szerzeteseinek Rendje. Németül 1750 után Pauliner-eknek nevezték őket. 1883 óta találkozunk a pálosok megnevezéssel.


A Rend címere
A pálosok címere ovális pajzs kék mezejében, zöld talajon álló természetes színű pálmafa, melyhez két oldalról egy-egy természetes színű, sörényes hímoroszlán ágaskodva támaszkodik. A fa tetején nyitott szárnyú, fekete holló, csőrében egy darab kenyér.A címer elemei Remete Szent Pál életrajzából valók, amit Szent Jeromos írt. A címer elemeinek elrendezése az évszázadok folyamán változott. Pálmafa: ez táplálta és látta el ruházattal Remete Szent Pált. Holló: csőrében egész cipót tart, így gondoskodott a Mennyei Atya a szent remetéről. Szentírási párhuzama az 1Kir 17,2-6-ban található. Oroszlánok: az életrajz tanúsága szerint Remete Szent Pál sírját két oroszlán ásta ki.

Ezt egy középkori himnusz így örökítette meg:

"Bámulj világ, mert halandó
ilyet nem láttál soha,
amilyen Pál temetése
volt s különös gyásztora:
sírját oroszlánok ásták,
amiben majd lent pihen,
szentjein keresztül Isten
századoknak így izen."


Deciana terret multum; Gyéressy Ágoston fordítása

A pálosok jelmondata: „Duplicavit annonam” (‘megkettőzte a járandóságot’ utalás arra, hogy a Remete Szent Pált kenyérrel tápláló holló kétszeres adag kenyeret hozott, mert a vendég Remete Szent Antal is ott volt).


A Rend alapítása
A remeték jelenléte Magyarországon a kereszténységgel egyidős. Egyenként vagy kisebb csoportokban leginkább domb- és hegyvidéken, forrás közelében telepedtek le, formális alapítás nélkül, de a földesúr tudtával. A remetetelepek a megyéspüspökök joghatósága alá tartoztak.

Legkorábbi emlékeink a mecseki remetékről maradtak fönn. Bertalan pécsi megyéspüspök 1225 körül a Patacs és Ürög közötti Jakab-hegyen Szent Jakab apostol tiszteletére klastromot emelt a remetéknek, és bőven ellátta azt birtokokkal. Rövid szabályzatot is adott nekik. A Pilis-hegység remetéinek 1250 körül Boldog Özséb esztergomi kanonok lett a vezetője. Hat remetével együtt a Pilis nyugati lábánál, a mai Pilisszántó és Kesztölc között fekvő Klastrompuszta helyén fölépítette a SanctaCrux (Szent Kereszt vagy Keresztúr) nevű monostort. Példájukat másutt is követték Magyarországon, de úgy látszik a 14. század elejéig nem volt egységes nevük és szervezetük. Keresztúrról, ahol káptalanjaikat tartották, az oklevelekben keresztúri remetebarátoknak, máskor ágostonos barátoknak nevezték őket.

A rend keletkezését csak a Vitae fratrumból ismerjük. Özséb és a veszprémi egyházmegyéből több perjel és remete IV. Orbán pápához fordult, hogy engedélyezze részükre az ágostonos regulát. 1263-ban a pápa megbízta Pál veszprémi püspököt, hogy ha a remeték anyagi ellátását biztosnak találja, engedélyezze számukra a regula követését. Pál püspök csekélynek ítélte a rend vagyonát, így a pápától nyert felhatalmazás alapján ő maga adott szabályokat a közösség számára, és elrendelte, hogy csak a meglevő és megnevezett 7 remeteségben lakhatnak az általa adott szabályok szerint. A pécsi és az egri egyházmegye remeteségeit föltehetően csak fokozatosan tudták egységbe tömöríteni a keresztúri barátok. 1290 körül már Erdélyben és Horvátországban is állnak pálos kolostorok. 1291-ben kérték szabályaik megerősítését Benedek veszprémi püspöktől és Lodomér esztergomi érsektől. Lodomér a szabályokat kibővítette, és 1297-ben András egri püspök is átírta és megerősítette.

1308-ban, egy december 13-án kelt okmányban Gentilis bíboros, V. Kelemen pápa követe engedélyezte számukra, hogy Szent Ágoston regulája szerint szervezzék meg életüket, ám ekkor még keresztúri barátoknak nevezte őket. Egy 1309-ben kelt levelében káptalan tartását és konstitúciók alkotását is engedélyezte a rendnek.

A pálosok 1309-től a néhány évvel korábban alapított, a Buda fölötti Szent Pál-hegyen (Hárs-hegy) fekvő szentlőrinci monostorban tartották évi káptalanjukat, és ez lett a generális perjelek székhelye, azaz a rend főkolostora is. XXII. János pápa 1327-ben a korábban ferences László kalocsai érseket kérte, hogy tájékoztassa a pálosok életkörülményeiről. Az érsek jelentését csak rövid összefoglalás őrizte meg a Vitae fratrumban, ami szerint Magyarországon ekkor kb. 30 monostoruk volt, s azok 12–20 szerzetest tudtak megfelelően eltartani. Ezeken kívül hegyek és erdők magányában, különösen az ország határai felé számtalan remete élt magányosan vagy kis csoportokban.

1328-ban kapták meg az első pápai kiváltságlevelet Károly Róbert kérésére. Ebben XXII. János pápa engedélyezte Szent Ágoston reguláját, generális perjel választását a káptalanon, fölmentette a remetéket a tized fizetése és a zsinatokon való kötelező részvétel alól. 1341-ben engedélyezte a pápa az addigi szürkekámzsa helyett a fehér színű habitus viselését, hogy megkülönböztessék magukat a kóborló remetéktől. 1340-ben Nicolaus Teutonicus generális perjel tárgyalása nyomán 4 német remeteház csatlakozott a rendhez, amit később több is követett. VI. Kelemen pápa 1352-ben megengedte, hogy a monostoraikhoz tartozó familiárisokat, világiakat gyóntathassák.

Magyarországi és európai elterjedése
1341 és 1347 között martonyi nemesek (Thekus fiai) megépítik Martonyiban a Háromhegyi pálos kolostort és I. (Nagy) Lajos több monostort is alapított, köztük a legnevezetesebb Márianosztra. Lajos kérésére XI. Gergely pápa a rend tagjait és monostorait 1377-ben kivette a megyéspüspökök joghatósága alól és közvetlenül a Szentszék alá rendelte. 1381-ben a király megszerezte Velencétől a rend patrónusának Remete Szent Pálnak ereklyéit, és azt a szentlőrinci monostorban helyezték el. A király ekkor társ-védőszentként Remete Szent Pál oltalmába ajánlotta Magyarországot. A következő évtizedekben sokan zarándokoltak ide. 1382-ben valószínűleg Nagy Lajos indítására László oppelni herceg, aki 1367 és 1372 között nádor volt, alapította az első lengyel pálos monostort Częstochowa mellett a Jasna Górán (Fényes-hegy), mely a częstochowai Fekete Madonna képe által a lengyelek nemzeti szentélye lett. Tizenhat pálos szerzetes indult el Nosztráról Lengyelországba, hogy átvegyék a kegyhely gondozását. 1384-ben Gerényben (Kárpátalja) épül meg a pálosok kolostora.

A 14–15. században a horvát tengerparton és Isztriában is létesültek monostoraik; Ausztriában pedig 1414-ben Rannában, 1476-ban Bécsújhelyen. 1404-től a pálosok Rómában is megtelepedtek, tizenkét magyar szerzetes volt a kolostor első lakója. Itt 1454-ben a Monte Celión a Santo Stefano Rotondo-templomot kapták meg a pápától. 1470 körül a Dráva és Száva közötti országrésszel együtt 58 monostor állt már Magyarországon, és 1526-ig ehhez még 12 járult, részben átvételek más rendektől, részben új alapítások. Ezeken kívül 1470 előttről 17 rövidebb életű, megszűnt remeteségről is tudunk.

I. (Hunyadi) Mátyás király 1475-ben, tekintettel a rend erősödésére, IV. Szixtusz pápától kérte, hogy a Szent Márk-templom bíborosát nevezze ki a pálos rend protektorává és advocatusává, hogy a római kúriában a rend érdekeit képviselje. A premontreiek zsámbéki és csúti monostorát, valamint Pilismarót közelében Fehéregyházat a pálosoknak adta. 1483-ban alakult a vázsonyi (Nagyvázsony) monostor. Később II. Ulászló alapításával a pálosok a visegrádi és szentjobbi bencés monostorokat kapták meg, ez utóbbi az utolsó magyar királyi pálos kolostor. 1524-ben még folyamatban volt egy pálos klastrom alapítása. Gergellaki Buzlay Miklós fiai, Farkas és István, valamint nagybátyjuk, Buzlay Mózes özvegye, Podmanini Anna a Fejér vármegyei Tét birtokon (talán a Velencei-tó környékén) terveztek a remetéknek monostort állítani.


Szervezetük, egyházi, kulturális és irodalmi életük
Az évi generális káptalant a monostorok perjelei és adiscretusok (egy-egy vagy több monostor közös kiküldöttei) pünkösdkor tartották. Ekkor a generális perjel és a házak perjelei jelképesen lemondtak tisztségükről, de rendszerint újra megválasztották vagy megerősítették őket. 1439-ig a generális perjelek tisztségének időtartama változó volt. IV. Jenő pápa 1439. április 11-én előírta, hogy minden szökőévben, tehát 4 évenként mást válasszanak generálisnak.
Újraválasztani valakit csak 4 év elmúltával lehetett. 1576-ig érvényesült ez a választási rend. A generális perjel nevezte ki helyettesét, a vikárius generálist, és a titkári feladatot ellátó sociusát, továbbá a monostorok perjeleit. 1310-ben Újhelyt, 1358-ban Jenőn, 1373-ban Diósgyőrött említettek először a források vikáriust. A vikáriusok 2 vagy több monostor élén állottak, és a káptalanon ők voltak a definitorok, a határozatok előkészítői. 1470 körül készült az egyetlen forrás, a Pázmány Péter által fölhasznált és megörökített monostor-katalógus, amelyből a vikariátusok beosztását ismerjük.
Eszerint 20 monostor Szentlőrinc, Nosztra, Diósgyőr, Gombaszeg, Lád, Újhely, Ungvár, Bereg, Kápolna, Szentmihályköve, Szentlászló (Baranya vármegye), Told, Szentpéter, Garic, Remete (Zágráb vármegye), Csáktornya, Gvozd, Örményes, Jenő és Csatka perjelei voltak egyúttal vikáriusok is. 1471-ben a generális perjel a pápához fordult, és 10 nagyobb hazai monostor Szentpál (Buda mellett = Szentlőrinc), Diósgyőr, Újhely, Kápolna, Szentmihályköve (Erdély), Örményes, Csáktornya, Garic, Remete és Lepoglava részére búcsú engedélyezését kérte. Lepoglava kivételével mindegyik vikáriusi székhely volt.

A 14. századtól a 16. század elejéig a ferencesek mellett a pálosok voltak a legkedveltebb szerzetesek Magyarországon. Csak kisebb birtokaik voltak. Malmot és szőlőt igyekeztek szerezni, halastavakat létesítettek, hogy a legszükségesebb ételt és italt biztosítsák. A 16. század közepéig a rend megőrizte remete jellegét, monostoraikat lakott helyektől távol építették. Templomaik szerények voltak, torony, kereszthajó és oldalhajók nélkül. A szentély rendszerint a nyolcszög 3 oldalával zárult. A konventépület többnyire a templom északi oldalához csatlakozott. 1600-ig saját misszálét használtak, amit 1490 körül Bázelban, 1514-ben és 1537-ben Velencében, és saját breviáriumot, amit 1488 körül Bázelban, 1537-ben és 1540-ben Velencében nyomtattak ki, azután áttértek az egységes római mise- és zsolozsmáskönyvre.

Napjaikat imádság, olvasás, elmélkedés és kétkezi munka töltötte ki. Nem törekedtek magasabb tanulmányokra és lelkipásztori feladatokra.

1456-ban megjelent az első magyar nyelvű, teljes Biblia, amely a pálos Báthory László munkája volt. Az ő nevét viseli a Báthory-barlang, a Hárs-hegyen. 1507-ben jelent meg Hadnagy Bálint életrajza Remete Szent Pálról. 1520 körül jelent Gyöngyösi Gergely atya rendtörténete, ami magyar fordításban több kiadásban is hozzáférhető.

Magyarországi hanyatlás a török uralom alatt
1526 nyárutóján a mohácsi csatát követően a Budára vonuló törökök 11 pálos monostort kifosztottak és fölégettek, 25 szerzetest megöltek, többet megsebesítettek. A török inváziókor a pálos szerzetesek (Szent László, a lovagkirály volt példaképük) is szembeszálltak az ellenséggel Visegrádnál, hogy a Szent Koronát megőrizzék. Szeptember 7-től 10 napon át fosztogatták és pusztították a rend központját, a szentlőrinci monostort, végül fölégették értékes könyvtárával együtt, ahonnan elhurcoltak minden kódexet, és a magyar Biblia is eltűnt. Remete Szent Pál ereklyéjét Trencsén (Trenčín) várába menekítették, ahol egy tűzvész során végképp eggyé vált a magyar földdel. A pálos kincstárt Felsőelefántra (Horné Lefantovce), majd a horvátországi Lepoglavara vitték.

Mohács után lépett a történelem színpadára Fráter György, a pálosok fejedelme, Erdély megszervezője. Halála után szomorú, másfél évszázados űr költözött a Magyar Királyság területére. A Magyar Pálos Rend első keresztre feszítését fejlődése csúcspontján érte meg; akkor, amikor Európa országaiban Portugáliától Oroszországig, Egyiptomban, és még Palesztinában is már csaknem kétszáz kolostora volt. Magyarországon viszont a kettős király-választás belharcai, majd 1541-től a török terjeszkedés és a reformáció következtében néhány évtized alatt rohamosan elnéptelenedtek a pálos kolostorok. A menekülők egy része Rómába utazott, ahol földet kaptak II Gyula pápatól és letelepedhettek Celsanoban. A pilisi rendházból magukkal vitt "fekete madonna" kép, a város templomának oltárára helyezték. Mindezeket - a menekülést, a fára akasztott kegykép elött imádkozókat és az ikon oltárra emelését - a Chiesa di Santa Maria in Celsano templom oldalfalainak freskóin is megörökitették[1]. Házaik egy részét, főként északkeleten a hatalmaskodó és fosztogató főurak miatt kellett elhagyniuk. 1570-ben II. Károly osztrák főherceg a generális perjel kérésére utasította az ország lakóit, hogy a pálos perjelektől semmit sem szabad a generális hozzájárulása nélkül zálogba venni, mert elkótyavetyélik a rend vagyonát. Életfolytonosságát csupán Máriavölgy (Thall) és a horvát Lepoglava monostora tudta megőrizni, továbbá rövidebb megszakításokkal Elefánt, Csáktornya és a Zágráb melletti Remete. Máriavölgy lett a rend új központja, a generális perjel székhelye. Onnan indítottak szívós küzdelmet egykori birtokaik visszaszerzésére.


Magyar újjáépítés és európai megerősödés
A 17. század első felében visszatelepültek 4 korábbi helyükre, Wondorfra, Sátoraljaújhelyre, Ládra, Terebesre. 1638-ban Pápán alapították egyik legjelentősebb házukat. 1652-ben Nagyszombatban zálog ellenében házat szereztek, hogy növendékeik az egyetemen teológiát tanulhassanak. 1686 után hamarosan letelepedtek Pesten és Pécsett. Később még 4 elpusztult régi monostorukat (Nosztra, Jenő/Tüskevár, Diósgyőr, Család) sikerült helyreállítani, 8 új helyen kisebb rezidenciájuk létesült. 1700 körül Erdélyben is újabb kolostorok épülnek. Az 1648-ban alapított nagyszombati Központi Papnevelő Intézet építői és első lakói is pálosok voltak. A 17. századtól kezdve egyre nagyobb részt vállaltak a paphiánnyal küzdő Magyarország lelkipásztori feladataiban. Így pl. Széchenyi Pál, későbbi püspök, majd kalocsai érsek, és ennek a missziós munkának lett vértanúja Csepellényi György. Pápán és Sátoraljaújhelyt, majd a jezsuiták föloszlatása (1773) után Szakolcán, Szatmárnémetiben, Ungváron és Székesfehérvárt gimnáziumokban is tanítottak. Több híres pálos költő a magyarországi irodalmi életben is részt vett: Ányos Pál István, Virág Benedek, Verseghy Ferenc. A magyar politikai életben pl. Esterházy Imre, későbbi püspök, hercegprímás vett részt, aki Mária Teréziát koronázta meg.

A pesti rendházuk (a mai Egyetemi Templom) alapkövét 1715. május 14-én Bakay generális tette le (déli kerti szárny). Ekkor kapták a częstochowai kegykép rézlemezre festett másolatát. 1720. május 22-én kápolnát kezdtek építeni Jézus öt Szent Sebe tiszteletére, amit 1721. január 1-jén áldott meg a prior. Május 3-án megalapították a Jézus Öt Szent Sebe Társulatot. 1722-én Mayr Ágoston prior alatt fejezték be a déli szárnyat, a földszinten az ebédlőt, és az emeleten lévő cellákat. 1725-ben épült fel teljesen, és 1786-ig a rendi központtá lett.

XIV. Kelemen pápa 1770-ben Esterházy László Pál generális perjel kérésére a pálosokat a monasztikus rendek közé sorolta, hivatkozva IX. Bonifác pápa 1401. évi privilégiumára, amely a karthauziak összes kiváltságában részesítette őket.

A lengyel monostorok már a középkorban külön rendtartományt képeztek. 1643-ban a lengyel provincia 11 régi és 2 új monostort számlált 200 szerzetessel, a svábországi 5-öt 22, Isztria és a horvát tengerpart 7-et ugyancsak 22 szerzetessel. Ausztriában 2 házuk állott szintén 22 fővel. A 4 horvát monostor között Lepoglava volt a legjelentősebb, 1643-ban 24 szerzetes lakta, a többi 3-at összesen 16. A Dráván inneni Magyarországon 6 házban 41 szerzetes élt, ebből 14 Máriavölgyben, 15 Elefánton. 1643-ban Rómában kinyomtatták a pálos rend új konstitúcióját, de a tengeri úton a példányok nagyrészt odavesztek, s ezért 1646-ban Bécsben újra kellett nyomni. Ez időtől tűnt föl a rend magyar megjelölése Első Remete Szent Pál Szerzeti. A 18. század első felétől németül Pauliner a nevük, míg a pálosok elnevezéssel csak 1883 óta találkozunk.

1700-ban a magyar rendtartománytól különvált a horvát–osztrák provincia, amely 1710-ben kettévált, és a horvátok központja Lepoglava lett. 1721-ben a magyar rendtartományt hivatalosan 5 konvent, 12 rezidencia és a római ház képezte, és 161 rendtagot számlált. A lengyel provincia létszáma ugyanakkor 250, a rajnai–sváb tartományé 35, az isztriaié 48, a horváté 123, az osztráké 80 tag. 69 helyen 697 szerzetest számlált a rend. 1726-ban Rómában kinyomtatták, 1727-ben pedig bevezették az új rendi szabályokat.

A felvilágosodás kora
A pálos rend „nettó” vagyona a 18. században több mint 4,5 millió rénus forint volt. A pálos gazdaságok jó működéséhez ugyanis hozzájárult financiális rátermettségük és szociális érzékenységük is; például másoknál alacsonyabb kamatra adtak pénzt, sőt, a szegények és rászorultak kamatmentes kölcsönt is kaphattak. A pálosoknak iskoláik voltak, filozófiájuk Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás tanaira épült; és nem utolsósorban a rendet mindenkor jellemző erősen magyar szellemiségre: ez volt a pálos lelkület, avagy a „pálos szellem”.

A felvilágosodás hatása alatt álló II. József nem látta „hasznosnak” tevékenységüket, így 1786. február 7-én Magyarországon és az örökös tartományokban kihirdette a rend eltörlését, birtokainak konfiskálását. A rendházak száma 381 volt. A feloszlatás idején a rend könyvtáraiban több mint tízezer kötet maradt gazdátlanul.

1790 körül Esterházy Pál László, pálos szerzetesből lett pécsi püspök, nehezen békélt meg a szerzetesrendek feloszlatásával. Felújította már meglévő Püspökszentlászlón lévő templomát, és egy püspöki nyaralónak álcázott kolostort is építtetett, hogy a szerzetesi életformát titkon továbbvihessék. Ottani remetékről még a 19. században is tudtak a szentlászlóiak.

1819-ben Porosz-Lengyelországban, 1864-ben Orosz-Lengyországban záratták be a rendházaikat. Ezután csak a częstochowai és a krakkói monostor maradt életben.
Újabb feltámadás, majd kommunista elnyomás
1864-ben Scitovszky János bíboros szerette volna hazatelepíteni a rendet, és be is hozatott néhány szerzetest Lengyelországból, akik Esztergom közelében kaptak házat. Azonban a hercegprímás halála után a lengyel elöljáróság feloszlatta az új szerveződést, és lakóinak 1867-ben vissza kellett térniük Krakkóba.

1919 után Lengyelországban ismét erőre kapott a rend, 1931-ben új konstitúció lépett életbe. Több sikertelen kísérlet után lengyel pálosok segítségével 1934-ben Budán birtokba vehették a Gellért-hegyi Sziklatemplomot, 1935-ben Pécsett, 1940-ben Petőfiszálláson (Pálosszentkút) alapítottak a pálosok ismét házakat Magyarországon.

1950-ben – amikor elrendelték az összes szerzetesrend feloszlatását - az új magyar rendtartománynak 21 pappá szentelt és kb. 20 segítő testvér tagja volt. 1951. húsvéthétfőjén az ÁVH betört a Sziklatemplomba, és begyűjtötte a pálosokat. Amit lehetett magukkal vittek, beolvasztották, a többit összetörték. A barlang bejáratát két méter vastag betonfallal torlaszolták el és zárták le. Ugyanazon év augusztusában akasztották fel a Kisfogházban Vezér Ferenc atyát. 1958-ban pedig Kováts Ferenc atyát az ún. „ávósok”[2] úgy összeverték, hogy végül belehalt sebeibe.[3]

1979-ben Lengyelországban 9 monostor és 3 rezidencia, Rómában 1, az USA-ban (Doylestown, Kittaning) és Svédországban (Stockholm, Nyköping) 2–2, Jugoszláviában 1 szerzetesház tartozott a rendhez 226 szerzetessel, közöttük 122 pappal. 1987-ben Josef Platek generális perjel bevezette a legújabb konstitúciót.
A rend mai helyzete [szerkesztés]
A Szent Gellért-sziklatemplom a Gellért-hegy lábánál

1989-ben - a hazai rendszerváltás után - ismét újjáalakulhatott a magyar tartomány, és ismét napvilágra került a Sziklatemplom. A központ Pécs lett, növendékképzésre is szolgáló rendházzal, és visszakapták márianosztrai, valamint petőfiszállási házukat is. 2008-ban a magyar pálos rendnek 22 tagja volt.


Külföldi Pálosok:
Lengyelország: 20 perjelség, ill. kisebb ház, kb. 190 szerzetes, 75 növendék.
Németország: 6 ház, 25 szerzetes.
USA: 5 ház, 25 szerzetes.
Olaszország: 5 ház, 18 szerzetes.
Ausztrália: 5 ház, 14 szerzetes.
Szlovákia: 2 ház, 8 szerzetes.
Horvátország: 3 ház, 7 szerzetes, 3 növendék.
Ukrajna: 2 ház, 6 szerzetes.
Dél-Afrika: 1 ház, 4 szerzetes.
Belgium: 2 ház, 3 szerzetes.
Fehér-Oroszország: 2 ház, 3 szerzetes.
Csehország: 1 ház, 3 szerzetes.
Kamerun: 1 ház, 3 szerzetes.

Összesen 54 házban kb. 400 szerzetes.

Forrás:Wikipédia

 

dr.Guzsik Tamás:
A pálos rend "születési anyakönyvi kivonata" 
(Az l263-as kolostor-összeírás topográfiai és építészeti érdekességei)

 
Középkori eredetű szerzetesrendeknél nem ritka, hogy az alapítás körülményei és ideje pontosan nem meghatározhatók, a hagyományok homályából az utókor kegyes emlékezete jelöli ki az alapító személyét, az alapítás helyét és idejét.
A magyar alapítású pálos rend névadó szentjének (Remete Sz. Pál, III-IV. századi thébai remete) természetesen semmi köze nincs a rendalapításhoz, a rend létrejötte után választották védőszentül.
De a rendtörténeti szakirodalomban alapítóként megjelölt Özséb esztergomi kanonok (+1270) is csak egyike volt azoknak, akik a XIII. század folyamán remete-közösségeket hoztak létre Magyarországon. Ő maga 1245 körül a pilisi remetéket gyűjtötte össze a mai Kesztölc község határában lévő barlangokban, s szabályozta életüket. Kapcsolatba lépett más egyházmegyék remeteségeivel, azok vezetőivel.
Biztos tudomása volt a Veszprémi egyházmegyében lévő telepekről s a Pécs melletti, 1225 körül Bertalan püspök által létesített jakabhegyi közösségről is. Saját közössége számára ezeknek a szabályzatát, a "Patacsi regulát" vette át 1252-ben. Rendalapítási szándékát jelzi az 1256-os esztergomi zsinat dokumentuma, melyet "Eusebius prior provincialis Ord. S. Pauli primi Eremitae" néven írt alá.
Az önálló rend létrejöttének nem kedvezett, hogy éppen 1256-ban IV.Sándor pápa (1254-1261) a különböző helyeken és szabályok szerint élő remetéket "Ágostonos remeték rendje" néven egyesítette.
Az önálló szerzetesrenddé nyilvánítás ezért késett, s Özséb név-választása sem vált általánosan elfogadottá. Még 1308-ban is, amikor Gentilis bíboros engedélyezi a terjeszkedést, az új kolostorok alapítását, "Eremitae S. Crucis"-nak nevezi őket. XXII.János pápa (1316-1334) a magyar püspökökhöz írt levelében "fratres S. Pauli primi Eremitae, alias dicti de S. Cruce in Eremo"-t említ.
A végleges pápai megerősítés csak 1376-ban következett be, amikor V. Orbán pápa (1362-1370) ratifikálta és approbálta a rendet. A kezdeti renddé szerveződési törekvések során született 1263-ban a veszprémi egyházmegyében a remeteségek összeírása, mely - némi túlzással - az alakuló rend első "anyakönyvi bejegyzésének" is tekinthető. 


Özséb, vagy megbízottjai 1262-63-ban Rómában jártak és kísérletet tettek a rend elfogadtatására. IV. Orbán pápa (1261-1264) a döntés előfeltételeként egyházlátogatást írt elő annak megállapítására, hogy a már meglévő remeteközösségek alkalmasak-e (anyagilag, szellemileg) Sz. Ágoston regulájának átvételére, megtartására. Az egyházlátogatást a veszprémi püspöknek kellett elvégeznie.
Ez a megbízás már önmagában is bizonyos jogi rendezetlenséget enged sejteni. Az 1263-as összeírásban is szerepel a korábbi gyakorlat szentesítése, mely szerint minden eremitoriumnak 2-2 képviselőt kellett küldeni az egyházmegyei zsinatokra. Ilyen előírás ill. gyakorlat szerint vett részt Özséb 1256-ban az esztergomi zsinaton - ugyanis ekkor már nem volt esztergomi kanonok.
Ez viszont azt jelenti, hogy Özséb első kolostora az esztergomi egyházmegyében feküdt. A Kesztölc határában lévő barlangok, valamint a mai Klastrompusztán feltárt első kolostor a Pilis-nyereg nyugati oldalán találhatók (a középkorban a Pilis-nyereg megyei és egyházmegyei határ is volt). Ennek a látszólag lényegtelen ténynek a további vizsgálatban nagy jelentősége van. Ugyanis az 1263-as összeírás csak a veszprémi egyházmegyében történt, holott Özséb kolostora az esztergomi, az Özséb által biztosan ismert patacsi (Pécs-Jakabhegy) kolostor pedig a pécsi egyházmegyében feküdt.
Bár Pál veszprémi püspök 1263-ban, az összeírás idején országos méltóságot is viselt, vizitációs jegyzőkönyve kihangsúlyozza, hogy megbízását csak "in nostra diocesi", tehát saját egyházmegyéjében gyakorolta. Ez jogos kérdéseket vet fel:
1. Ha Özséb rendalapítási kérelmére a pápa a már működő kolostorok életét kívánta felülvizsgáltatni, akkor ez miért csak egy egyházmegyében történt?
2. Miért a veszprémi püspök vált illetékessé a felülvizsgálatra, ha a kérelmező Özséb kolostora az esztergomi egyházmegyében volt?
A két kérdésre adható és elfogadható válasz az lehet, hogy a pilisi és a mecseki "szórvány" között a veszprémi egyházmegyében jóval több (7 vagy 8) remeteközösség működése volt ismert - és egyházjogilag rendezetlen. Így Özséb az általa elképzelt "provinciába" (rendtartományba) Pécs-Jakabhegy és Pilis mellett a többi dunántúli kolostort is integrálni akarta. Az összeírási okmánynak a rend- és kultúrtörténeti vonatkozásokon túl építészettörténeti jelentősége is van: az összeírásban szereplő kolostorok nagyobb részét a szakirodalom eltűntnek ill. nem lokalizálhatónak nyilvánította. Sőt a szerzők még abban sem értenek egyet, hogy hány kolostor szerepel a listán (eltérő értelmezések alapján 7 és 9 egyaránt lehet).
A vizitáció lefolyásának, a kolostorok felsorolásának és topográfiai rendjének elemzése pontosíthatja a kolostorok számát, s legalább a lokalizálás szintjén ismertté teheti őket. Az elméleti vizsgálat alapját az jelentette, hogy az összeírás valamennyi átiratában azonos sorrendben szerepelnek a kolostorok, tehát ez a sorrend megegyezhet az eredeti látogatási sorrenddel.
A felsorolásban különösebb szabályosság nincs, ellenben nagyjából topográfiai egymásutániság figyelhető meg. Így azt kell feltételezni, hogy ez a sorrend megfelel a tényleges látogatás útvonalának. E feltételezésből kiindulva próbáltuk meg 1977-1981 között (Fehérváry Rudolf kollégámmal) magának a vizitációnak a rekonstruálását.
Ez egyben adalékokkal, bizonyítékokkal is szolgált az egyes kolostorok - sokat vitatott - lokalizálásához, s részben Veszprém, Zala és Somogy megyék középkori útviszonyaihoz.

 

Maga a kritikus szövegrész Gyöngyösi Gergely pálos szerzetes 1520-1526 között írt rendtörténeti összefoglalója (Vitae Fratrum Ordinis Heremitarum Sancti Pauli Primi Heremitae, cap.X.) szerint:
"Paulus episcopus Wesprimiensis...fratres heremitae diversorum locorum nostrae dioecesis...numerum locorum, quae inhabitant, augmentare non possunt. Quorum nomina haec sunt: Insula Pilup Sanctae Helenae, Kewkwth Sanctae Mariae Magdalenae, Bohon Sancti Jacobi, Idegsyt Beatae Elisabeth, Bodochun Sancti Emerici, Insula prope Ewrmenyes, Elek Sanctae Mariae Magdalenae, Zakach Sancti Dominici."

Ugyanez a Római Oklevéltárban közölt átirat szerint:

"Numerum locorum, quae inhabitant, augmentare non possunt, quorum hec sunt nomina: insula Pilis Sancte Helene, Kőkút, sancte Marie Magdalene, Bokony sancti Jacobi, Idegzud beate Elisabethe, Patach (!) sancti Emerici, insula Elek prope Ermenyes sancte Marie Magdalene, Zakacs sancti Dominici".

Eggerernél (Fragmen Panis Corvi...Viennae, 1663., 79.p.) pedig így olvasható:
"Insula Pilup S.Helena, Keökuth S.M.Magdalenae, Bakony S.Jacobi, Idegsith B.Elizabeth, Bodochun S.Emerici, Insula prope Eörményes, Elek S.Mariae Magdalenae, Szakcsi, S.Dominici."

A felsorolásból kitűnik, hogy számszerű eltérés csak az utolsó két (vagy négy) névben, annak értelmezéséből adódik. A korábbi szakirodalomban "ismeretlen helyű"-nek feltüntetett kolostorokat a középkori útviszonyok ismeretében, valamint az összeírás során a püspök számára biztonságos "bázis-pontok" (Veszprém, Tapolcai főesperesség, esetleg Sümeg, Szentgrót) figyelembe vételével viszonylag nagy biztonsággal sikerült lokalizálni.
Sajnos értékelhető építészeti maradvány csak kevés helyen található. Az alap-feltételezés, hogy a kolostorokat a haladás sorrendjében írták össze, s a végleges szöveg (és minden átirata) megfelel ennek az eredeti sorrendnek, a helyszíni bejárások alapján is igazolódott.
De a középkori úthálózatra vetített távolság-kimutatás sem mond ellent:
Esztergom - (Szentkereszt) - Insula Pilup (Pomáz): 25 km, Insula Pilup (Székesfehérvár: 82 km, - Veszprém: 126 km) - Veszprém - Tapolca: 45 km, Veszprém - Kőkút (Salföld): 60 km, Kőkút - (Tapolca) - Szentjakab (Sáska): 25 km, Szentjakab - Idegsit (Nagyvázsony-Tálod): 36 km, Szentjakab - (Tapolca - Sümeg - Szentgrót) - Elek (Kehida-Barátsziget): 60 km, Elek - Örményes (Kehida): 5 km, Elek - Szakácsi (Nagy-szakácsi): 58 km, Szakácsi - (Tapolca) - Veszprém: 103 km.
Az adott korban természetes követelmény volt, hogy az egyes állomások megfeleljenek az "egynapi járóföld" (lóháton vagy lovas fogattal megtett út) távolságnak. A feltételezett, és az egyházigazgatási központokat figyelembe vevő megállók és pihenők megfelelnek ennek a követelménynek.

 

A látogatás ill. összeírás első állomása a szakirodalomban máig sokat vitatott Insula Pilup. A gondot az jelenti, hogy a későbbiekben ilyen néven nem szerepel kolostor, az 1263-as összeíráson kívül csak 1291-ben egy felsorolásban említi Gyöngyösi idézett rendtörténete.
Itt Benedek veszprémi püspök sorolja fel a pilisi kolostorokat:

"Item nomina locorum sunt haec: in Pilisio ecclesiae S.Crucis, S.Ladislai in Kekes, Insula Pilup etc."
Ez azért fontos, mert a XIII. század végén még Özséb Szentkereszt kolostora (Kesztölc-Klastrompuszta) és Insula Pilup együtt, külön remeteségként szerepel. A pálos rend okleveles forrásanyagát feldolgozó MTA kiadványban (Documenta artis paulinorum, I-III. Bp. l975-l978) Hervay Ferenc Insula Pilup-ot és Szentkeresztet azonos kolostornak tekinti a titulus rokonítása alapján (Sz. Ilona - Sz. Kereszt).
Az eddig elmondottak alapján belátható, hogy ez a feltételezés nem helytálló:

Ha Szentkereszt (= Insula Pilup) az esztergomi egyházmegyében feküdt, akkor hogyan szerepelhet Pál püspök veszprémi egyházmegyei összeírásában, ha pedig a veszprémi egyházmegyében volt, akkor Özséb miért az esztergomi zsinaton képviselte? Emellett az idézett 1291-es össze-írás egyértelműen két különböző kolostorként említi.
Már az 1980 körül végzett lokaizálási kísérletünk során felmerült lehetséges helyszínként a Pomáz-Nagykovácsi puszta közelében emelkedő kisebb domb, rajta épületmaradványokkal. Az 1997-1998-ban Dr. Laszlovszky László vezetésével végzett régészeti feltárás során Ásztai Bálint és Szabó Beatrix építész-hallgatók elkészítették a terület ásatási anyagának felmérését és elvi rekonstrukcióját. Feldolgozásuk nyomán közelebb kerültünk Insula Pilup lokalizálásához. A romterület feltételesen azonosítható egy kisméretű, XIII. századi kolostorhellyel. Magja egy kisméretű, félkörös apsziszáródású templom volt (egy korábbi, parochiális egyház), mely köré három oldalról a szállásépületek települtek. Az itt feltárt, XIV. századi üveghuta viszont már arra mutat, hogy ekkor már nem a pálosok birtokolták, hanem a közeli ciszterci monostor majorsága lett. 

 
(Ábra: Insula Pilup alaprajza és rekonstrukciója) A Pomáz határában feltárt, Insula Piluppal azonosítható kolostorhely alaprajza és elvi rekonstrukciója (Ásztai Bálint és Szabó Beatrix munkája)

Szinte magától adódik, hogy a vizitációt Pál püspök Esztergom környékén, ill. Özséb szentkereszti kolostoránál kezdte. Nincs adat arról, hogy maga járt volna Rómában, így az összeírásra vonatkozó pápai megbízást vagy egyházmegyei székhelyén, vagy a királyi és egyházi központban, Esztergomban kaphatta meg. Utóbbi mellett szól, hogy a püspök éppen 1263-tól töltött be közjogi méltóságot (királynéi kancellár), valamint az, hogy a rendalapítást kérelmező Özséb első kolostora is Esztergom szomszédságában állt. A vizitáció így kezdődött a közeli Insula Pilup kolostoránál. A további remeteségek viszont már ténylegesen a történeti Veszprém és Zala megyékben találhatók, részben a püspöki székhely, részben a tapolcai fő-esperesség környezetében. Így a püspök a napi kolostorlátogatások után egyszerűen visszatérhetett a biztonságot nyújtó igazgatási központokba.

 

Az összeírási sorrendben következő Kőkút (Köveskút) a vizsgálatunk szempontjából problémamentes. A mai Salföld község határában álló későgótikus kolostorrom régészeti feltárása során a mai templom hajójában előkerült a korai, egyhajós, félkörös apsziszáródású kis templom, mely a XIII. remeteség központja volt. A kolostorról kevés adat ismert: az l263-as összeírást követően 1307-ből tudunk egy birtokadományról. A köznemesi alapításra is csak következtetni lehet a "Kőkúti Saul-fia Turul" említéséből. 1475-ben már a pálosok nem lakták, a helyüket obszerváns ferencesek foglalták el. Ezért Gyöngyösi Gergely rendtörténete nem is említi. Mindazonáltal nem kizárt, hogy a XV. század végi késő-gótikus átépítés a tervezett pálos visszatelepülés reményében történt: az épület részletei az egykorú nagyvázsonyi pálos kolostor szerkezet- és formaalakításával mutatnak rokonságot. A XIII. századi állapotból csak a kis templom alapfalai ismertek, a szállás-épületről semmilyen adat nincs.


(Ábra: Köveskút, alaprajz)A kőkúti kolostor későgótikus állapotának alaprajza (Sch. Pusztai I. felmérése).

Kőkút látogatása után logikusan következnék Badacsony vizitációja, a két helyszín közötti távolság légvonalban 5-6 km. A gyakorlatban nem ez történt. Feltehetően a középkori eredetű Tapolca-Zánka közötti útnak csak Zánkánál volt kijrata a Balaton-partra, az ott haladó "Via magna Vasarusvth dicta" vonalára. A mai térképeken létezik ugyan Salföld és Badacsony-tomaj között út (Tóti és Ábrahámhegy között), de ennek léte a középkorban nem igazolható. A többi látogatási célpontnál is valószínűbbnek tűnik, hogy egy-egy remeteségből a püspök (vagy megbízottja) mindíg visszatért Veszprémbe vagy Tapolcára. Ez mutatkozik a következő kolostor, Szentjakab (Sáska, Bakonyszentjakab) esetén is. Talán a bakonyszentjakabi kolostor lehetett a remeték birtokában olyan szálláshely, mely egy vizitációt végző püspök fogadására méltó és alkalmas volt. Legegyszerűbben Tapolcáról Sáska község érintésével érhető el.
A nagy kiterjedésű kolostor alapfalai ma csak sejthetők az aljnövényzetben, csupán az egykori szentélytorony Dny-i sarokfala magasodik fel kb. 2-3 méterre. A múlt században a romoknál megfordult Rómer Flóris még látta és lerajzolta a templom akkor 7-8 m magasan álló szentély-tornyát és a kolostor teljes alaprajzát (Rómer, Jegyzetkönyv, I., 5-7.pp.), de Ádám Iván 1888-ban készült leírása is ezt az állapotot jelzi. A romokat látva s a XIX. században még álló részleteket értékelve nehéz elfogadni Pál püspök vizitációjának a végkövetkeztetését, mely szerint a remeték anyagi feltételei nem biztosítottak ahhoz, hogy az ágostoni regula szerint éljenek.
De ez a kétely fordítva is igaz: egy kialakuló, éppen renddé szerveződő remete-közösség hogyan hozhatott létre már a kezdetekkor ilyen méretű és igényességű épületet? Mert Szentjakab mind kiterjedésében, mind építészeti kvalitása alapján messze túllép az adott kor "szükségleti" építészetének a színvonalán.
Korábbi kutatóknál (Benger, Rupp) felmerül az 1218-as alapítás, némi topográfiai zavarral tetézve: "Abb. S.Jacobi de Ziliz" vagy "Abb.S. Jacobi de Simigh" elnevezések egyértelműen az 1061-ben alapított zselicszentjakabi apátságra vonatkoznak de a névrontás (Simigh = Somogy, de = Sümeg) alapot teremthet egy Sümeg-környéki Sz. Jakab kolostor feltételezésére is. Más források (Thúróczy, Péterffy) pedig egy hasonló nevű ciszterci monostort említenek, "degunt ad S.Jacobi ecclesiam Cisterciensis" megjelöléssel, bár azt egyértelműen "de insula Danubii"-nek tartják.
Mindenesetre a rajzokon szereplő bakonyszentjakabi szentélytornyos megoldás építészetileg is azt sugallja, hogy ezt az épületet nem a remeték hozták létre, hanem egy már meglévő, korábbi és ismeretlen eredetű kolostort vettek át és használtak az 1263-as összeírás idején. Maga a szentélytorony nem jellemző a magyar romanikában, de éppen Veszprém megyében néhány parochiális templomon fellelhető, s néhány korai pálos templomon is elképzelhető (Taliándörögd, Káptalantóti-Bács, Mindszentkálla-Veléte, Sáska-Dabas, ill. Badacsony, Vállus-Szentmiklóskút, Somogy megyé-ben Gamás-Vetahida, stb.). Bakonyszentjakab is köznemesi alapítású volt, az alapító Rátót nembeli Keszi (Gyulakeszi) családról egy 1307-es oklevélből értesülünk. A kolostor a középkor folyamán végig működött, csak 1563 körül néptelenedett el. A környező falvakban számos hagyomány őrzi az egykori pálos kolostor emlékét - még a jelenlegi tanulmányunkban szereplő Pál püspökről is szól tavaszköszöntő rigmus. A múlt századi leírások és rajzok, valamint a helyszíni felmérések alapján az épület rekonstrukcióját el lehetett készíteni. 


(Ábra: Bakonyszentjakab alaprajza és tömegvázlata)A bakonyszentjakabi pálos kolostor alaprajza és elvi rekonstrukciója (szerző munkája).

Pál püspök útjának - topográfiai szempontból - legkritikusabb állomása az összeírás következő helyneve: Idegsyt, Beatae Elisabeth. A rendtörténeti irodalom meg sem kísérelte a lokalizálást, mert mindössze ez az egyetlen említése ismert. Helyére, esetleges más néven történt újraalapításáról csak feltételezéseink lehetnek. Sáska ill. Bakonyszentjakab környékén a helyi hagyomány egy "kiskolostorról" tud. Mint a helybeliekkel közösen tartott helyszíni bejárásokon kiderült, az egykori Dabas község templomromját ill. magát az eltűnt falut tartották a helybeliek "kiskolostornak". Ennek a hagyománynak történeti folytonossága nincs: 1771-ben a pápai pálosok az egykori szentjakabi kolostor birtokainak az ügyében helybeli lakosokat hallgattak meg. Ezekben szó esik a "Dobosi fundusról", de említés sem történik a "kiskolostor-ról". Ekkor tehát nincs néphagyomány! A mai hagyomány eredete viszont kimutatható a szakirodalom egyszerű tévedésében: még topográfiai szakíróink legjelesebbjei is gyakran keverték össze a dabasi templomromot és a szentjakabi kolostor nyomait (Békefi, Gerecze, Genthon).
Más irányú feltételezéseknek adhat tápot a titulus és a birtokviszonyok vizsgálata. Idegsyt titulusa Sz.Erzsébet - használata ritka a megyében (Gyenesdiás-Falud, Mihályfa-Szent-erzsébet), s egyike sem hozható kapcsolatba a keresett hellyel. A pálosok tálódi (Pula mellett) kolostora viszont Sz.Erzsébet viseli. Erről annyit tudunk, hogy még 1324 előtt keletkezett, mert 1324-ben a Rátót nb. Keszi (Kesei) Lőrinc és László a kolostornak adta Tálod falut, melyről a kolostor - ettől kezdve - neveztetett. Kegyura tehát ugyanaz a Rátóti Keszi család, mely Szentjakabnak is donátora volt (1307-ben). Tálod tehát csak 1324-ben vált a kolostor névadójává (claustrum de Thalad), korábbi elnevezése nem ismert ill. nem azonosítható.
Ezek alapján vetődött fel az a lehetőség, hogy az l263-ban összeírt Idegsyt kolostor az 1324-es újraalapításkor kapta a Tálod nevet. A helynév feloldása sem mond ellent ennek: Idegsyt leg-gyakoribb etimológiai feloldása "Hidegség", "Hidegkút", esetleg "Hideg-zug" vagy "Hideg-séd". A tálodi kolostortól nem messze folyik ma is a Vázsonyi Séd patak. A tálodi kolostor-romok, az egyenes szentélyzárású templom és a körablakos nyugati homlokzat is inkább valla-nak XIII.századi, mint későbbi építésre. E valószínű lokalizálás mellett vizsgálat alá kell venni a mai Várvölgy (korábban Zsid) falu környékét is. A helységnévben ugyanis szintén a "séd" (-syth, zsid) összetételt sejtjük. Vállus és Várvölgy községek között félúton, az erdőben szintén van egy pálos kolostorhely (alapfalai felismerhetők). Ennek adata csak 1429-től ismert, az elrendezés alapján viszont inkább XIII. századi eredetűnek tartjuk. Itt ellentmondást csak az jelent, hogy a vállusi kolostor titulusa Sz.Miklós volt.


(Ábra: A tálodi kolostor alaprajza éa homlokzata) Az Idegsyth-tel feltételesen azonosított tálodi kolostorrom alaprajza és nyugati homlokzata (szerző felmérése ill. Sedlmayr János rekonstrukciója).

Badacsony, a vizitáció következő állomása a topográfiai kutatás szempontjából teljesen egyértelmű. A jelek szerint itt szegényesebb, talán részben fából épült kolostor és kisméretű templom fogadta a püspököt. Története alig ismert. Az 1263-as összeírás után még 1313-ban említik, hogy "fratres heremitae habitabant in claustro Beati Emerici de latere montis Bodochun", utána azonban semmilyen adata nem ismert. 1851-ben Szeremley Miklós még kivehető romjait látta, 1888-ban Ádám Iván azonban már csak a - ma is élő - helynevek (Rózsakő, Klastromkút) alapján tudott tájékozódni, s a még kivehető részletekről leírást készíteni. Ezek szerint Badacsony temploma - Szentjakabhoz hasonlóan - egyhajós, félkörös szentélyű, szentélytornyos, kisméretű épület volt. Kolostora északról csatlakozott, részben talán fából épült. Az 1977-es helyszíni bejáráskor már csak a romok teljes megsemmisülését állapíthattuk meg. Az alig kivehető terepalakulatokból az alaprajzot lehet hozzávetőlegesen rekonstruálni.


(Ábra: Badacsony, alaprajz)A badacsonyi kolostor feltételezett alaprajzi dispoziciója.

A felsorolásban következő két helynév, Elek és Örményes a vizitáció legkritikusabban értékelhető része. A vonatkozó feljegyzés Gyöngyösi szerint: Insula prope Ewrmenyes, Elek Sanctae Mariae Magdalenae, ill a római oklevéltár anyaga szerint: insula Elek prope Ermenyes sancte Marie Magdalene. Elek és Örményes a történelem során külön-külön létező kolostorok voltak. A nehézséget a szokatlan fogalmazás jelenti: az 1263-as összeíráskor már mindkét kolostor létezett-e, vagy csak Elek leírásában, értelmezésében használták Örményes nevét - utóbbi szokatlanul bonyolult körülírás. Elek egyetlen későbbi említésekor (1378) egy-értelműen "Elek" ill. "Elek-Zygethe" élő helynévként szerepel, külön értelmezés nélkül. Korábban láttuk, hogy az "insula" nem feltétlen folyón vagy árterületen lévő kiemelkedést jelent, hanem kisebb dombvonulatra is alkalmazták (pl. Insula Pilup). Így esetünkben jelentheti az Örményes település melletti dombvonulatot, melyen a kolostor feküdt, de jelentheti a Zala folyó egykori szigetét is, amelyen viszont az eleki kolostor állt. Utóbbi esetben a sziget Örményeshez való viszonyítása indokolatlan, közelebbi települések (Kallósd, Kehida, Csány) ekkor már léteztek.
Az is föltűnő, hogy - ellentétben az összeírásban szereplő többi kolostorral - Örményesnél nem adják meg a titulust (Örményes "Boldogasszony" titulusa csak 1378-tól ismert). Mindezek alapján arra gondolhatunk, hogy valamilyen okból az összeírásban érintett remetéknek valamilyen érdekük fűződött ahhoz, hogy a kolostorok listáján Örményes is szerepeljen. Ilyen érdek lehetett, hogy az összeírás idején már Örményesen is éltek remeték, de még nem volt templomuk és állandó szállásházuk. Ugyanis a vizitáció végeredményeként a püspök megtiltotta új telepek alapítását, sőt kifejezetten excommunicatiót helyezett kilátásba az új alapítóknak és lakóknak:

"Qui vero in aliis locis quam in predictis in nostra diocesi sub habitu predictorum fratrum inventi fuerint, excommunicationis sententie ex nunc volumus subiiracere."
Elekről a későbbiekben csak egy alkalommal, 1378-ban esik szó. Ekkor a már el-néptelenedett kolostort az örményesi perjel elcserélte egy Csány (Zalacsány) határában lévő birtokra. Ez jelzi, hogy az örményesi monostor már ezt megelőzően létezett, sőt Elek a fennha-tósága alá tartozott. Ebből következtetünk arra, hogy az 1263-as összeíráskor a tényleges kolostor Eleken volt, s ennek valamilyen gazdasági fiók-intézménye lehetett Örményes. A kedvezőbb tájenergiai adottságok miatt idővel ez a szerep felcserélődött, az árvíztől rendszeresen fenyegetett eleki remeték átköltöztek a dombon lévő, biztonságosabb szálláshelyre. Az 1978-ban végzett helyszíni bejárás tapasztalata ezt látszik igazolni.
Az eltűntnek hitt eleki kolostor lokalizálásánál az egyetlen támpontot az nyújtotta, hogy az említett birtokok a mai Kehida-Kustány-Kallósd-Zalacsány körzetben feküdtek. Kehida mellett, a Zala folyó partjánál ma is létezik egy Barátsziget nevű, néhány házból álló kis település. A helyben lakó idősek tudatában máig (az áttelepülés után 600 évvel!) él a történet, hogy "a barátok iskoláját mindíg elöntötte a víz, ezért elköltöztek a hegybe", sőt a "barátok iskolájának" a pontos helyét is tudták.
A Zala árterén ma is látható egy kisebb domborulat, a folyószabályozás előtt ez egy kis sziget volt. A területen végzett helyszínelés során sikerült nagyobb mennyiségű tégla- és cseréptöredéket gyűjteni. A terület már hosszú ideje mezőgazdasági művelés alatt áll, így az egykori épületnek még a dispozícióját sem lehet már megállapítani. Örményesen más okból, de hasonló végered-ménnyel zárult a helyszíni vizsgálat. A ma is meglévő, néhány házból álló Örményes hegyköz-ségben a XX. századig álltak az egykori kolostor romjai. Helyi hagyomány szerint a Kehidán gyakran tartózkodó Deák Ferenc szívesen pihent az örményesi torony (!) tövében. A község idős lakói kérdéseinkre elmondták, hogy a házaik építésekor maguk termelték ki a hatalmas faragott köveket a kolostorépület alapfalaiból.
Történetük igazolására több mai házban mutat-tak középkori faragású kváderköveket, sőt az egyik disznóól falában egy mérműves ablak könyöklő-rézsüjének egy fél-darabja is felismerhető. A kolostorhely jelenleg legelő, a szabálytalanul elhelyezkedő gödrök, mélyedések az egykori kőkitermelés maradványai. A közelben viszont ma is jól kivehető az egykori halastó (halfogó medence) helye. A kolostor újkori összeírásakor, 1717-ben sem érthették pontosan Elek és Örményes kialakulásának bizonytalanságait, ezért már akkor felvetették Örményessel kapcsolatban az újraalapítás lehetőségét:

"Monasterium Örvényes, ad Balaton, supra Kehida, iuxta fluvium Szala, in comitatu Szala-diensi fundatum fuit in honorem S.Mariae Magdalenae...postea dicatum honori B.M.V., 1266..."(Acta Paulinorum, 457,6.).

 

Az összeírás utolsó állomása, Szakácsi (Somogy megye, Nagyszakácsi) sajnos minden szempontból "problémamentes". A szakácsi nemesek által alapított remete-telep az alapító közösség falujáról kapta a nevét, a kolostor 1507-ig folyamatosan működött. 140l-ben a falu-ban Mindenszentekről nevezett (parociális) templom is állt, a kolostor titulusa Sz. Domonkos volt. Emiatt néha felbukkan a szakirodalomban itt is egy "duplikációs" lehetőség, melyet még az is erősít, hogy a kolostort időnként Marcali településhez tartozóként említették. A helyszíni bejárás és a helyi hagyományok alapján egyértelmű, hogy a területen egyetlen, Sz.Domonkos-ról nevezett pálos kolostor állt, a mai "Barátok-dűlőben". A jelzett területen jelenleg is van néhány házból álló tanya, s lakói tudnak az itt egykor létezett kolostorról. Pontos helyét azonban nem ismerik, s ezt a helyszíni bejárással sem sikerült pontosítani. Nehezíti a helyzetet, hogy az egykori kolostor helyén (és téglaanyagából) épült fel a XVIII. században a Véssey-uradalom épületegyüttese, melyet azóta szintén lebontottak. Emiatt az esetleges téglatörmelék vagy más kultúrréteg sem vezetett nyomra.

 

Szakácsi a vizitáció utolsó állomása volt, azonban itt további kérdés merül fel: a látogatáskor csak ez az egyetlen remeteség létezett-e Somogyban, vagy csak a püspöknek erről az egyről volt tudomása? A következő időszakban Somogy megye a pálosok egyik legsűrűbben lakott területe volt, a XIV. században további hét kolostor létezett itt. Az alapítások ideje - egy kivétellel (Szerdahely, 1335) - csak "ante quem" datálható. Kisbaté és Wetahida esetén jogos gyanú van egy XIII. századi alapításra. Wetahidán (Gamás-Vityapuszta) a terepalakulatokból kikövetkeztethető alaprajz megerősíti ezt a feltételezést.
Szinte azonosan bizonytalan a helyzet a Zala megyei, már említett Szentmiklóskút (Vállus és Várvölgy-Zsid között), ahol a kivehető alaprajzi rendszer szintén a XIII. századi eredetre mutat, s lehetőségként fenntartjuk annak le-hetőségét, hogy a XV. századtól ismert kolostor a XIII. századi összeírásban szereplő Idegsyt-tel azonos. Ugyanis a földrajzilag közeli, de bizonyíthatóan XIV. századi alapítású kolostorok méret és térarány tekintetében már más típust képviselnek.

 

Pál püspök látogatása, az első remeteségek összeírása negatív eredménnyel zárult: a püspök excommunicatio terhe mellett megtiltotta új kolostorok létesítését. Az átiratokban fennmaradt vizitációs okmány egyetlen szava sem utal arra a rejtett gondolatra, mely a tilalom egyetlen reális magyarázataként szolgálhatna: a kezdeti remeteközösségek nem rendelkeztek olyan teológiai felkészültséggel, hogy annak alapján a katolikus egyház szervezett közösségeként működjenek, s ne egy esetleges "rejtett eretnekség" melegágyai legyenek. Már az "alapítás" körülményei és ilyen irányba mutatnak, amikor is egy püspök (Bertalan, Pécsett) és egy főegyházmegyei jogszakértő (Özséb, Esztergom környékén) saját ellenőrzése alá vonta össze az általa ismert remetéket. Ezzel a kitétellel az 1263-as vizit negatív végeredménye is jobban érthető: a hatalma és befolyása teljében lévő Pál püspök nem kockáztathatta meg, hogy egy esetleges "látens-eretnekség" csírái felett vállaljon védnökséget - még a saját egyházmegyéjében sem. Így a "status quo" elfogadása, de a további terjedés megakadályozása volt az egyetlen diplomatikus megoldás.Az elzárkózás tényleges oka valószínűleg titok marad, de a következménye is vitatható sikerű volt.
A többségében köznemesi alapítású korai kolostorok között rövidesen feltűnnek a királyi alapítások (Pilisszentlászló-Kékes, Pilisszentlélek, 1270-94. ill. 1287), melyeket már 1294-ben kivettek az egyházmegyei fennhatóság alól.
Majd a XIV. század elejétől már a főurak és főpapok is kolostoralapítókká váltak, szerte az országban. Így a pálos rend első hivatalos okirata, "születési anyakönyvi kivonata" - az eleve kudarcot sugalló kezdet után - nem vált gátjává annak, hogy alig egy évszázad alatt a pálosok Európa egyik legnépesebb és legvirágzóbb szerzetesrendjévé váljanak.

Forrás: Liturgia.hu
Eredeti közlés:Architectura Hungariae

 
A Magyar Pálos Rend honlapján található írások a rend történetéről
A remeteség kialakulása

Hosszú lenne most taglalni Nagy Konstantin (306-324-337) trónra kerülését, politikáját, a kereszténységhez fűződő viszonyát. Fontos a 313-as milánói ediktum, valamint az a tény, hogy a császár személyesen is egyre jobban közeledett a hithez. A 313-as rendelete nem keresztény meggyőződésből fakadt, ezt mutatja az a tény is, hogy az általa veretett pénzen képmása mellett továbbra is megmaradt a napisten szimbóluma. A keresztség felvételét halogatta (ami viszont nem hitetlenségről beszél), katekumenként halt meg. A keleti egyház szentként tiszteli, édesanyjával, Szent Ilonával együtt.
Nagy Konstantintól az Egyház szabadságot élvezett, megnyíltak előtte a magasabb hivatalok is. Iulianus császár (361-363) - akit az "apostata" jelzővel is illetnek - megpróbálta ugyan visszahozni a pogány vallást, és a keresztényeket visszaszorítani, de ez (részben) rövid uralma miatt nem sikerült. A következő fontos állomás az Egyház életében 380. február 28.-a, amikor Nagy Theodosziosz (379-395) "Cunctos populos" kezdetű rendeletével államvallássá nyilvánítja a kereszténységet.

Az Egyház szabadságának negatív következményei is voltak: 313-tól, amikor az üldözések megszűntek, már nem volt veszélyes, ha valaki Krisztus vallását követte, 380-tól pedig (és részben már Nagy Konstantin alatt is) bizonyos előnyöket is jelentett (pl. hivatalok betöltésekor).
Az ekkor jelentkező felhígulásra volt válasz a remeteség. Első lépésben felerősödik az aszkézis egyes keresztények körében, majd ez összekapcsolódik a pusztába való kivonulással. Eleinte az aszkéták családjuk körében éltek, csupán az étkezésben és a ruházkodásban tanúsítottak nagyobb önmegtagadást. Bizonyos magánfogadalmak is kezdtek kialakulni, melyeket még csak egy meghatározott időre tettek, és nem voltak nyilvánosak - de mindenképpen ezekből alakult ki a szerzetesi fogadalom, mely először csak az engedelmességre vonatkozott (ez magába foglalta a tisztaságot és a szegénységet is).
A puszta mindig az a hely az őskeresztényeknél, ahol az ember teljes kiszolgáltatottságban találja magát, így egészében alkalmassá válik arra, hogy Istennel találkozzon. Ezek a puszták tulajdonképpen kopár, sziklás hegységek, ahol az embert csak Isten gondviselő szeretete tarthatja meg. Ezzel a remete saját életének központját áthelyezi a másvilágra (angyali élet).
A remeték a pusztában egymástól csak akkora távolságra laktak, hogy egy nap az egyik remete meg tudta látogatni a másikat úgy, hogy még napnyugta előtt visszatérhetett saját lakhelyére. De a keresztények, akik továbbra is a "civilizációban" maradtak, néha-néha felkeresték a remetéket. Lassan az ismertebb, szentéletű remeték köré kezdett gyülekezni a többi remete is, ezzel vette kezdetét a szerzetesség kialakulása. Három lépcsőfokot figyelhetünk meg tehát: aszkéták, remeték, szerzetesek.
Egyiptomban a remeteségnek, ill. szerzetességnek három fő formája figyelhető meg: 1. magányosan élő remeték; 2. "laurák" (egymáshoz közel épült remetekunyhók, cellák, amelyek laza közösséget alkotnak - vö.: Remete Szent Antal); 3. kolostorok részletes szabályzattal (vö.: Pakhómios)

Remete Szent Antal (251-356)

Az egyik legismertebb anachoréta máig is Remete Szent Antal (251-356), akinek életét 356 táján Szent Athanáz írta meg, de megbízható forrásoknak tekinthetjük még Pakhómios írásait is, és Remete Szent Antal két ránk maradt levelét.Antal 251-ben született egy közép-egyiptomi faluban, Koméban. Jómódú családból származott, szülei halála után nagy vagyon maradt rá. 20 éves kora körül - szülei már nem éltek - a templomban az evangélium szavai megérintették szívét:
"Ha tökéletes akarsz lenni - felelte Jézus -, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!" (Mt 19,21)
Birtokát elajándékozta, húgát a szüzekre bízta, és aszkéta életmódot kezdett.
Előbb a falu közelében élt, később a líbiai sivatag egy üres sírboltjába költözött be. Egy barátja hordta neki a szükséges élelmet. Jézus példájára őt is megkísértette keményen a sátán (sok irodalmi, művészeti alkotásnak lett ez az esemény tárgya).Híre egyre jobban terjedt, sokan az o vezetése alatt akartak remetéskedni.
Antal kb. 290 remetét gyűjtött maga köré, és irányította őket. Közössége egy kunyhókból álló falut (a thébai Phaiumban) hozott létre (itt vannak a középkori monostorok, és a köréjük kialakuló falvak, települések első csírái), és a Vörös-tenger melletti Kolzim-hegy (Qolzum) tövében is hasonló remetetelep alakult ki, ahová Antal visszavonult.
Szerzetességnek ezeket a közösségeket mégsem nevezhetjük, mert nem adott a remeték számára szabályzatot, és nem fogta őket olyan szoros egységbe, ahogy azt majd a tulajdonképpeni "rendalapítók" teszik.
Nemcsak Antalt látogatták a keresztények (maga a császár is levelezésben ált vele), hanem o is kiment a keresztények közé, ha az szükséges volt: az alexandriai börtönökben lévő hitvallókat látogatta, erősítette, és barátja, Szent Atanáz püspök kérésére nyilvánosan fellépett az ariánusok ellen.
356-ban halt meg Remete Szent Antal, ünnepe január 17.-én van. Sírja két évszázadon át ismeretlen volt, csak 561-ben találták meg. Földi maradványai ma Franciaországban vannak, az arles-i Saint Julien templomban.

Néhány idézet Szent Antal mondásaiból:
"Mindnyájunk közös igyekezet az legyen, hogy le ne térjünk az erényes élet útjáról, és a fáradtság miatt lélekben le ne törjünk. Ne mondjuk azt, hogy már oly régen gyakoroljuk az aszkézist. Ehelyett minden nap, mintha csak akkor kezdenénk, gyarapodjunk a vidámságban."
"Amint a halak elpusztulnak a szárazföldön, úgy válnak gyengévé a szerzetesek is, ha sokat időznek a világiakkal, és sokat forognak közöttük. Amint a halaknak a tengerhez kell visszatérniük, úgy kell nekünk a hegyekbe sietnünk, nehogy késlekedve megfeledkezzünk azokról, amik belül vannak."


A szerzetesség kialakulása

A keresztényüldözések idején kialakultak az ismertebb remeték körül laza csoportok, de igazán megszervezett, közös életre nem volt lehetőség. Pakhómios (Pachomius, koptul Pahóm) volt az első, aki a remetéket kolostori közösségbe tömörítette, és ezzel a szerzetesség megalapítója lesz.

Pakhómios
Gazdag, pogány családból származott, fiatal éveiben katona volt. Megsebesül, keresztények ápolják. Megtér, Diocletianus alatt megkeresztelkedik, és remeteségbe vonul. A szerzetesek számára kidolgozott szabályzatán (amelyet Szent Jeromos fordított latinra, és így lett ismertté Európában) érződik a katonás szervezés, fegyelem.Tabennésinél alapítja meg az első kolostort, és ezáltal meghonosítja a coenobita életformát Egyiptomban. Nem minden remete tartotta szerencsés megoldásnak a kolostori életet, Pakhómios testvére, János is visszavonul a remeteségbe. 349 körül bekövetkezett halálakor kb. kilenc férfi és két női kolostort alapít, ami megközelítőleg 5000 szerzetest jelent.

Cassianus
360 körül született, előkelő, gazdag családban, talán Galliában. Mivel a szerzetesi élet vonzotta, Betlehemben felvételét kéri egy kolostorba (ui. Egyiptom után Szíria és Palesztina az, ahol virágzik a szerzetesség.) 385 körül, hogy megismerkedjen a szerzetesség szülőhazájával, barátjával, Germanus apáttal Egyiptomba megy.
Főleg a Delta-vidék kolostorait ismeri meg, és ezt őrzi meg magában eszményként azután is, hogy 400-ban Germanusszal együtt végleg elhagyja Egyiptomot.
Konstantinápolyban diakónussá szenteli a nem sokkal ezután száműzött Aranyszájú Szent János, akinek érdekében Rómába megy, ahol pappá szentelik.
Újra keletre költözik, élete utolsó szakaszát Massiliában tölti, ahol egy férfi és egy női kolostort alapít. Ezeknek a szerzetes központoknak, valamint Cassianus irodalmi tevékenységének (mely egyiptomi tapasztalataiból táplálkozik) nagy szerepük volt a szerzetesség elterjedésében Nyugat-Európában. 435 körül halt meg.

Bazileosz
330 körül született a kappadókiai Cezáreában, kilenc testvér közül az első. Családjuk 6 szentet adott az Egyháznak. Tanulmányait Cezáreában, Konstantinápolyban és Athénban végezte - retorikát, filozófiát és orvostudományt tanult. Tanulmányai után 356-ban hazatér. Vagyonát szétosztja, megkeresztelkedik, és magányba vonul a pontuszi Anizioszban, ahol már édesanyja és két testvére egy ideje él.
Elhatározza, hogy szerzetes lesz. 2 év alatt beutazza Egyiptomot, Palesztinát és Mezopotámiát, hogy tapasztalatikat gyűjtsön.
359-ben, utazásai végén Bazileosz is magányba vonul, itt Origenész műveivel foglalkozik, barátjával, Nazianzoszi Szent Gergellyel levelezik (ezek a levelek lesznek az alapjai a Bazileosz által kidolgozott szabályzatnak). Magánya sok barátját vonzza, ezáltal bővülnek a szerzetesi központok - ezek számára készíti el a közösségi életen alapuló szabályzatát.
Két szabályzatot írt: 1. Nagy szabályzat (a szerzetesi élet alapvető törvényeit határozza meg); 2. Kis szabályzat (313 rövid felelet a szerzetesek által feltett konkrét kérdésekre.) 379-ben halt meg.


Esztergomi Boldog Özséb kanonok

Boldog Özséb nevéhez fűződik az egyetlen magyar eredetű férfi szerzetesrend, a pálosok alapítása és megszervezése, amely mind vallási, mind művelődésügyi téren igen jelentős szerepet játszott nemcsak hazánk, hanem a szomszédos népek kultúrájának történetében is.

Az egykori esztergomi kanonok lelkét és szándékát a szenvedések érlelték meg. A tatárjárás idején a válságból kivezető utat az egyéni példaadásban, az engesztelésben, a szeretetben és Krisztus keresztjének különös tiszteletében jelölte meg.

Özséb Esztergomban, Magyarország akkori fővárosában született 1200 körül. Szüleit közelebbről nem ismerjük. A krónikás, P. Gyöngyösi Gergely pálos történetíró, klasszikus tömörséggel csak annyit mond, hogy híres magyar családból származott. Egyik életrajzírója a királyi udvar várispánjának teszi meg apját. Tormay Cecile, "A fehér barát" című nagyszerű, szimbolikus regény-trilógiának finomérzékű írója, egyenesen a királyi család rokonságával hozza kapcsolatba.

Szülei gondos nevelésben részesítették Özsébet, a Szent István által 1028-ban alapított káptalani iskolába járatták. A krónikás kiemeli, hogy Özséb már igen korán megtanulta a betűvetést, és a könyvekhez jobban vonzódott, mint a játékokhoz. "Pajtásainak haszontalan szórakozásait elkerülte. És mégis, ez a szelíd, komoly, elvonultságra hajló, könyveket bújó kisfiú senkinek sem volt terhére, sőt, akik közelében éltek, nem győztek betelni szeretetreméltó látásával és édes szavaival." Hallgatagsága, szűkszavúsága sok bűntől megóvta. Szembetűnő vonása volt a magány szeretete: akkor érezte jól magát, ha félrevonulva elmerülhetett tanulmányaiban.

Hosszú imák, sok böjt és elmélkedések érlelték hivatását. Szemlélődő hajlama egyre erősebben nyilatkozott meg, és szinte "predesztinálta" a remeteségre. A krónikás Özséb külsejéről is elárul valamit: feltűnően szép fiatalember volt, és mindig derűsen, kedvesen mosolygott.

Miután pappá szentelték, "mindennap mély áhítattal mutatta be a szentmisét, ami akkor ritka és szokatlan dolog volt." P. Gyöngyösi Gergely írja róla: olyan filozófiát tanított, amely nem az emberek, hanem Isten tetszését vívta ki. Hamarosan tagjai sorába iktatta Özsébet az esztergomi főkáptalan: kanonok lett.

A kanonoki intézmény ekkor már félezer éves múltra tekinthetett vissza. Szent Krodegang metzi püspök a VIII. század derekán, Szent Benedek szellemében szabályozta a városi papság életrendjét. Az összes lelkészkedő egyházmegyés papokat, a székesegyházi iskolákban képzett kispapokkal együtt, kolostori életre kötelezte. Közös házban laktak, közösen étkeztek és imádkoztak. Így a kanonoki intézmény, a káptalan, nagy segítségére volt a papi eszmény tökéletes megvalósításának.

Mint esztergomi kanonok, Özséb oly áhítattal végezte a papi zsolozsmát és a szentmise bemutatását, hogy mély benyomást tett mindazokra, akik csak látták, és buzgósága Isten szeretetére gyullasztott mindenkit.

Az imádságból fennmaradt időt sem töltötte tétlenül. Olvasásnak, tanulásnak, írásnak szentelte magát. Feljegyezték róla, hogy "egyetlen percet sem hagyott kihasználatlanul:" könyveket írt. Sajnos, a tatárjárás vagy a későbbi századok pusztításai ezeknek még a címét is elsodorták. Csak sejtjük, hogy egyházjogi munkákat írhatott, mivel "a kánonjog tudományában igen járatos volt."

Mint kanonok, minden jövedelmét a szegények szolgálatára fordította. Vendégszerető háza közismert volt Esztergomban. Kapuja tárva-nyitva állott boldog-boldogtalan számára. A szegényeknek nemcsak testüket táplálta és ruházta, hanem lelkükkel is törődött. Az egyszerű, tanulatlan emberek oktatására fordította szabad idejét.

Azok között, akik Özséb kanonok vendégszerető házában gyakran megfordultak, akadtak olyanok is, akik nem kéregetni jöttek. Vesszőből font kosarakat, fából faragott házi eszközöket hoztak, és szerényen csak azt kérték, hogy cserélje be nekik ezeket élelemre vagy ruhára. A remeték szürke köntösében jártak, és a pilisi erdőrengeteg szent magányában éltek, ahol teljesen elvonulva a világtól, egészen az imának és vezeklésnek szentelték magukat.

Özséb atya mély vonzalommal fordult feléjük, és szívesen elbeszélgetett velük. Nagyon megszerette ezeket a halk szavú, imádságos és szerény embereket. A velük való társalgás annyira megindította, hogy többször is felkereste őket remeteségükben. Megcsodálta igénytelen, egyszerű, istenes életüket a hegyek és az erdők szépséges és áhítatos csendjében. Megszerette tiszta életük zavartalan békéjét. Valószínűleg "lelki atyjuk" is volt: gyóntatta, és vezette őket a lelki élet ösvényein. A velük való beszélgetések "Isten ösztökéi" voltak Özséb számára, amelyek egyre jobban a magány felé hajtották őt. Egyre jobban vágyódott a pilisi erdők vadonába, de tervének keresztülvitelét késleltette az országra zúduló tatár betörés 1241-ben.

A templomok, de főleg a székesegyház, éjjel-nappal tömve volt a kétségbeesett hívekkel, akik jajgatva rimánkodtak Istenhez segítségért, irgalomért, mert "a tatár híre akkor már a pokolbéli ördögöknél is iszonytatóbb volt. Nem irgalmaztak azok a csecsemőknek sem; mint nyársa húzott halakat, tűzték lándzsáikra az ártatlanokat."

Özséb atya ott volt mindenütt, ahol segíteni kellett és lehetett. Ápolta a sebesülteket, vigasztalta a haldoklókat, bátorította a csüggedőket és a székesegyházban együtt imádkozott a néppel.

A Batu kán személyes vezetése alatt álló tatár sereg másfél évi pusztítás után Ogatáj főkán halála hírére visszavonult. Özséb atya alaposan kivette részét a testi és lelki romeltakarításból, újjáépítésből négy éven keresztül. 1246-ban lemondott kanonoki méltóságáról, javait szétosztotta a rászorulók között, és Váncsai István érsek engedélyével a Pilisszántó közelében lévő sziklás rengetegbe vonult, ahol az imádság, a böjt és az engesztelés által kegyelmet esdett mostoha sorsú nemzete számára.

A pilisi remete első ténykedése az volt, hogy hármas barlangja alatt a forrás mellé letűzte a szent keresztet. Életszentségének híre hamar elterjedt az egész vidéken, és sokan járultak hozzá tanácsait kikérni, és tanítását hallgatni. Nemsokára követői is akadtak, akik magukévá tették szigorú vezeklő életmódját.

Boldog Özséb személye a realitás talaján áll, nem szövik át legendás aranyszálak. Egy alkalommal mégis csodálatos látomásban részesült, amely döntő volt további életútjára. Egy éjjel, imádság közben, az erdő mélyén sok apró lángot pillantott meg. A lángocskák egymás felé tartottak, s végül Özséb atya keresztje előtt tüzes fénynyalábbá olvadtak össze.

Özséb úgy érezte, hogy ez a különös tünemény égi jel, figyelmeztetés, hogy a szétszórtan élő remeték lángjait össze kell gyűjtenie egy közösségbe, ahol életükkel, példájukkal, tudományukkal napként ragyoghatnak az Egyházban, taníthatják és támogathatják egymást Isten buzgóbb szolgálatára.

1250-ben Pilisszántó közelében, a kesztölci völgy fölötti kis magaslaton, ahol hármas teraszt képeztek ki, délről kisebb templomot építettek a Szent Kereszt megtalálásának tiszteletére. A csúcsíves templomhoz észak felől négyszögletes monostor csatlakozott az együtt lakó remeték számára, magas fallal körülvéve.

Özséb ezután sorra járta az országban a nagyobb remeteségeket. Először a Pécs melletti Szent Jakab-hegyi remetékhez ment, akik már 1225-től közös élete életek. Elkérte a Bertalan pécsi püspök által készített szabályzatukat. A két monostor ekkor egyesült, amelynek tagjai őt választották meg első tartományfőnökükké, elismerve magas képzettségét, életszentségét és szervezői képességét. Közösségük égi patrónusává Remete Szent Pált tették meg, s magukat "Első Remete Szent Pál testvéreinek" nevezték. Mivel az első monostor a Szent Kereszt tiszteletére épült, sokáig a "Szent Kereszt testvéreinek" is hívták őket.
E két kolostorhoz az idők folyamán egyre több és több kolostor csatlakozott, amelyek a Bertalan-féle szabályzat, majd később az egyes egyházmegyék püspökeinek regulái szerint éltek.

Boldog Özséb 1262-ben néhány társával Rómába ment, hogy a Szentszék jóváhagyását és megerősítését megszerezze a rendlapításhoz. Itt sikerült megszereznie a magyar édesanyától származó Aquinói Szent Tamás pártfogását IV. Orbán pápa előtt. A pápa jóváhagyta az új Rendet, de nem engedte meg Szent Ágoston Regulájának átvételét, mert nem voltak biztosítva a szükséges anyagi feltételek. Egyenlőre Pál veszprémi püspököt bízta meg az ideiglenes szabályok megszerkesztésével.

Pál püspök vizsgálata negatív eredménnyel végződött: a rendi testvérek valóban nagyon szegények voltak, s így még hiányoztak a feltételek Szent Ágoston Regulájának megtartásához. A Rend hivatalos, római jóváhagyása csak 1308-ban történt meg.

Esztergomi Boldog Özséb atya 1270. január 20-án halt meg az általa alapított Szent Kereszt monostorban súlyos betegség után. Halálos ágyán a szabályok pontos megtartására, a testvéri szeretetre és példaadásra buzdította tanítványait, valamint az elmélkedés és magány szeretetére, és Krisztus buzgó követésére. Jézus és Mária szent nevével ajkán lehelte ki lelkét. A templom sírboltjában temették el rendtársai, akik azzal vigasztalták egymást, hogy földi atya helyett égi pártfogót nyertek.

P. Bolváry László Pál OSPPE
Forrás: Magyar Pálos Rend


Az Esztergomi Szent Özséb honlap írása
Bertalan, pécsi püspök a Mecsekben, a Patacs fölötti hegyen, 1225-ben monostort emeltetett a környék remetéi számára, akik a püspök joghatósága alatt éltek jámbor életet, s később csatlakoztak Boldog Özséb közösségéhez. Özséb 1246-ban esztergomi kanonokként úgy döntött, hogy remeteségbe vonul a Pilis hegyeibe. Itt látomásban részesült: szélvihar támadt, mint pünkösdkor, de a fák nem mozdultak, lángnyelveket látott szerteszét, melyek egyetlen nagy lánggá egyesültek. Miután megfejtette e látomást, rájött, hogy neki kell összegyűjtenie a szétszórt remetéket. S így épített a mai Kesztölc falu közelében, a Szent Kereszt tiszteletére monostort és egy templomot. Az új rend védőszentjévé Remete Szent Pált választotta. A Szentszék 1308-ban engedélyezte számukra az ágostonos regulát, és pápai jogú renddé nyilvánította a Pálosokat.

A rend ezután töretlenül fejlődött egészen a török megszállásig. A XV. századra az országban 900 pálos élt. A rend Európában is sok helyen elterjedt: Lengyelországban, Németországban, Portugáliában, Franciaországban, Olaszországban, sőt még Palesztinában is. Erre az időre a világon 8 provinciában, kb. 300 kolostoruk volt, melyekben átlagosan 12-20 szerzetes élt. A török hódoltság ideje alatt az atyák missziós tevékenységet folytattak a szinte teljesen pap nélkül maradt, s ezért a protestáns prédikátorok által uralt területeken. Ennek az időszaknak kiemelkedő alakjai: Csepelényi György vértanú és a nagy államférfi, Martinuzzi György bíboros, esztergomi érsek.

Buda felszabadulását követően, az újjászervezés nehézségeinek megoldása után a Pálos Rend ismét fejlődésnek indult. 1770-ben a Rendet a monasztikus szerzetesrendek közé sorolták. A tudományok és az irodalom területén az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend tagjai jelentős szerepet töltöttek be, köztük a legismertebb költők: Verseghy Ferenc, Ányos Pál és Virág Benedek, akit az irodalomtörténet a magyar Horatiusként emleget. Az újabb virágzást II. József 1786-os feloszlató rendelete tiporta el, amely után csak Lengyelországban maradt meg egy kis mag.
A pálosoknak rend megszűntetése után 150 évig nem sikerült újraéledniük Magyarországon, csak 1934-ben nyílt lehetőség a hazatelepülésre. A rend kibontakozását azonban megakadályozta, hogy a kommunista államhatalom 1950-ben feloszlatta a szerzetesrendeket. Ekkor hazánkban a pálos szerzetesek száma 38 volt. A tagok toborzása azonban titokban folytatódott egyházmegyés kispapok közül, akikről fogadalmaik után még szemináriumi elöljáróik, sőt püspökük sem tudta, hogy pálos szerzetesek.
A rendszerváltozás után 4 kolostorban indulhatott meg ismét a pálos élet, Budapesten, Pécsett, Márianosztrán és Petőfiszálláson.
Napjainkban hazánkon kívül Lengyelországban, Németországban, Olaszországban, Fehér-oroszországban, Ukrajnában, Horvátországban, Szlovákiában, Csehországban, Belgiumban, Kamerunban, Ausztráliában, a Dél-Afrikai Köztársaságban és az USA-ban, 54 rendházban, kb. 400 szerzetes él.
A magyarságtudat mindig jellemzője volt a rendnek. A pálos szerzetes elsősorban nem magáért, hanem nemzetéért, hazájáért imádkozik és vezekel. Az ősi igazság mindegyikük tudatában él: "Et tu Hungaria, mi dulcis patria, cum Paulinis crescis, et cum itidem decrescis." (Te is Magyarország, édes hazám, a pálosokkal fogsz növekedni és ugyanazokkal fogsz hanyatlani.).
A rendre a remeteség hármas jellege nyomja rá bélyegét: az imádság, a magány és a vezeklés szeretete. Ehhez a példát védőszentüktől, Első Remete Szent Páltól veszik, aki 90 évig szolgálta Istent a sivatagi remeteségben, s így méltán kapta a remeték atyja címet. Az ima vezeti el őket a legmélyebb istenismeretre, itt gyullad ki leginkább a szeretet tüze, s ez a legtökéletesebb szolgálat az Úr előtt. "Rendünk kezdettől fogva végzett apostoli munkát is, ami kezdetben tanúságtételből, tanításokból és imádságból állott. A történelem folyamán az Egyház rendelkezéséből apostoli munkában vesz részt: az igehirdetésben, a szentségek kiszolgáltatásában saját templomainkban; sőt missziós és tanítási feladatot vállal. Rendünk tehát mindig nyitott volt az Isten népe szükségleteinek és az idők jeleinek felismerésében. Helyesen megértve tehát rendünk jellegét az elmélkedő és tanúságtevő imádságos életet buzgó lelkipásztori munkával egyesítjük." (Konstitúció 47. cikkely)

A rend életében központi helyen áll a Mária-tisztelet. E tisztelet kifejezéseképpen fehér ruhát hordanak, a rózsafűzért imádkozzák, kiemelt buzgósággal ülik meg a Mária-ünnepeket és tartják meg a szombati böjtöt. Monostoraik többsége Mária kegyhelyeken épül fel, mint a rend jelenlegi központja, Częstochowa.
Forrás:szentözséb.hu