PASZTERNÁK ISTVÁN RÉGÉSZ, KÖH ÉSZAK-MAGYARORSZÁGI IRODA IRODAVEZETŐJE................................................................ELŐVETT ÍRÁSOK..............................
Birtokba vesszük végre épített örökségünket?

– Gondolatok Miskolc történeti Belvárosának „megújulásáról” –

 
Gondban vagyok. A tekintélyes miskolci kulturális folyóirat megtisztelt felkérésével, írnék valamit (Bel)városunk műemlékeiről, legutóbbi éveinek felújításairól. Szerzőtársaim – a velem egy időben felkért további szakértők – mind komoly, elismert szakemberek. Közülük többen és több helyen letették már képzeletbeli „építész névjegyüket” Miskolc most kivesézendő központjában. Az invitáció nyilván nem (csak) tíz éves örökségvédő gyakorlatomnak, hanem munkahelyemnek szól: a most éppen Kulturális Örökségvédelmi Hivatal néven fungáló, intézményesült, állami műemlékvédelem egyik vezetőjeként „hivatalból” sok magvas gondolatot kellene ide írnom. Kategorikus imperativusokban ismertetnem a teendőket a T. Olvasók azon ritka fajával, akit ez egyáltalán (még/már) érdekel. A gondom abban áll, hogy én e témában legszívesebben csak kérdeznék.

Mit jelent nekünk Miskolc Belvárosa?

Megkérdezném pl. barátaimat, az érdeklődőket, vajon mit jelent nekik, vagy Önnek, Kedves Lectorom, Miskolc Belvárosa? Ismeri-e eléggé? Mert, ugye, szellemileg, de fizikailag is csak azt vehetjük igazán birtokunkba, amit ismerünk! Csupa legendák és jelek... - Ady akár a 20. századi mesterséges felduzzasztás előtti, kedélyesen kisvárosias Miskolcról is írhatta volna e sort! Tudja-e, hol áll a Három Rózsa? Merre keresné a Forgóhidat? Melyik ház az Aranykasza, a Luther-udvar, az Almássy-kúria, vagy a Bársony-ház? (Hogy a régi Miskolc még ennyire sem ismert helyeit, pl. az Angyal-bástyát, vagy a Kühne-padot most meg se említsem…) Tudja-e, hol működött a híres, főutcai Roráriusz cukrászda – szüleim ifjúkorának jól ismert Rorija? Mert ha a válasza „nem”, akkor félek, még sokáig nem okoz majd olyan örömet Önnek ez a néhány tucat utcára zsugorodott, tárgyiasult miskolci történelem!

Az utolsó, a „békebeli” Miskolcot még személyesen megtapasztalt generáció az ötvenes években nőtt fel itt. Más kérdés, hogy az akkori hatalom mindent megtett a régi világ valamennyi értékének, így hagyományos építészeti kultúrájának felszámolása érdekében… Ennek estek áldozatul pl. a Széchenyi utcai házakon, palotákon korábban létezett, és régi fotókon, képeslapokon jól látszó kupolák, mint „nem odaillő, dekadens elemek”!

Az ekkoriban „zrínyista” éveit töltő Édesanyám meg a barátnői iskola után átmenve – az akkor persze még nyitott medrű – Szinva fölötti, szép hídon (a Sötét-kapunál már levehették a gyűlölt, iskolai jelvényes egyensapkát!), még betérhettek az emlegetett Roriba, ahol nagy-komolyan a szokott helyükre ülve, egy szimpla (!) vagy egy kis pohár sherry mellett átbeszélgették a fél délutánt. (Ha a pincér a szabott ötven filléres ár mellé kapott még egy plusz forintot, akkor nem zaccból főzte a kávét!) A „csengőfrász” korában persze nem az akkor még többé-kevésbé ép Belváros sorsa foglalkoztatta a közvéleményt. De az ötvenes években a VÁTI által készített miskolci építészeti felmérések fényképeit
(1) nézve egy élhető térmértékű, szerethető kisváros tárul elénk. Igazán szerencsések, akik még láthatták e világot. Mára Benedek Miklós miskolci macskaköveiből – a szó legszorosabb értelmében – semmi sem maradt!

A félmúlt öröksége

Sokunknak, pl. az én húsz éve felcseperedett generációmnak a fenti Miskolcból szinte semmi sem jutott. Szétszabdalt, meggondolatlan szanálásokkal tönkretett városszövet, pillanatnyi haszon érdekében tönkretett utcaképek, politikai direktíváktól vezetett kezű építészkezek által megtervezett, és gyakran kétes minőségben megépült „modern házak”. Úgy is mondhatjuk: otromba sebek, az épített környezet valóságos megerőszakolása. A 80-as években a Széchenyi utcán végigseprő rekonstrukció pedig – sok résztvevőjének vitán felüli jó szándéka és részeredményei ellenére – befejezte a Belváros „modernizálásának” kétes értékű munkáját. Valóságos vizuális környezetszennyezés – mondják sokan. Miskolc a befejezetlen terek városa – jegyezte meg nekem egy – különösen szofisztikált stílusáról ismert – budapesti építész főnököm, akit pár éve autóval körbevittem a Belvároson. Igaza van, nemde?

Divatos dolog lenne tovább panaszkodni, szidni az elődök nemtörődömségét, gondatlan hozzánemértését. Én mégsem teszem, mégpedig több okból. Először is azért, mert az általánosítások mindig igazságtalanok. Nem fér bele az akkori „korszellembe” pl. a közelmúltban elhunyt id. Vákár Tibor építész (1908-2002) egykori személyes helytállása. Ő volt az, aki az ötvenes évek első felében Miskolcon tervfőmérnökként – ma úgy mondanánk: városi főépítészként – működve megakadályozta, hogy az illetékes ipari miniszter utasítására lebontsák a Nemzeti Színház Széchenyi utcára előreugró porticusát – mondván, hogy az akadályozza a közlekedést…
(2) Aki valamit is tud ezen évekről, az tudja: Vákár az életével – de legalábbis az állásával – játszott. Lett is belőle azonnal reakciós, polgári csökevény, stb., de végül a színház megmenekült, Vákár Tibor pedig Budapestre visszakerülve gazdag műemlékes építészi karriert futott be. De másért sem ildomos az „átkost” és elődeink hibáit ma felhánytorgatnunk. Ezzel kapcsolatban, valóban csak a tények rögzítése érdekében, azt kell megjegyeznünk, hogy Miskolc Belvárosának „szétszedői”, építészek, városi vezetők, politikusok, „szakemberek” egyáltalán nem a Marsról röpültek ide, elvégezni dicstelen munkájukat. Nem kis részük ma is valamilyen közéleti pozícióban, de legalábbis a szakmában van, ezekben a napokban is alakítja épített környezetünket – ahogy tudja. Kár. Végül pedig azért lenne mérhetetlenül igazságtalan lehúzni az 1950-60-as évtizedeket, mert néhányan bebizonyították, hogy igenis lehetett e korban is építészeti minőséget létrehozni. Miskolcon elég, ha az (akkor Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki) egyetem épületeire (Janáky István és társai), vagy az ötvenhatban a megszállók által szétlőtt Rákóczi-kilátó (Szeghalmy Bálint) pótlására épült új avasi TV-toronyra (Hofer Miklós) gondolunk. Ma mindkét alkotást a korszak kiemelkedő, emblematikus épületei között tartjuk számon. Olyannyira így van ez, hogy évek óta küszöbön áll a TV-torony műemlékké nyilvánítása is! De a sor még folytatható, igaz, nem túl hosszan. (3)

Ténykérdés, hogy a szocialista iparosítás által területileg és lakosságszámban hirtelen „naggyá tett” Nagy-Miskolcról az elmúlt évtizedekben senkinek nem a múlt értékeinek megbecsülése jutott eszébe. „Acélváros / Nehéz szürke nappalok…” – szólt a jól ismert rockzenekar találó dala. Ez a szellem az élet szinte valamennyi színterét áthatotta. Szűkebb szakmám, a történelem és a régészet jó példa erre. Műemlékekkel alig pár éve foglalkozó köztisztviselőként csak a közelmúltban tűnt fel nekem, milyen csenevész is a Miskolcról szóló modern szakirodalom. Az 1990-es rendszerváltoztatás előtt jószerivel évtizedek múltak el úgy, hogy a miskolci Belváros és az Avas több ezres történeti épületállományán – vagy legalább a több tucat védett műemlék épületen – alig néhány műemléki kutatás történt! Aki egy kicsit is ismeri e szakterületet, tudja, micsoda hiány ez! Döbbenetes, nem? A néhány kiemelt műemléken (pl. diósgyőri vár, szentléleki és majláti kolostorok, avasi templom) túl szinte alig olvashatunk új adatot. De nem jobb a helyzet a város régészeti emlékeinek feltártságával sem. Az Árpád-kor óta ezen a helyen álló, szűkebben értendő Miskolc, a falu, majd mezőváros középkori emlékeiről – leszámítva az avasi templom ásatását, melynek zöme még a ’40-es évek elején zajlott – szinte semmit sem tudunk. Nem kutatták.

Csak bontottak, szanáltak, (át)építettek, jellegtelenné alakítottak, árkot ástak, eltűntettek – szabadon. Legutóbb a Miskolc egyik jelképének számító Nemzeti Színház homlokzatának felújításakor derült ki: az épület „új” színének kiválasztásakor a tervező ha akart, se tudott volna igazodni a klasszicista-romantikus stílű műemlék eredeti színéhez. A színház eddigi renoválásainak egyikét sem előzte meg műemléki kutatás, így ma fogalmunk sincs, milyen színűek lehettek az eredeti falak! (Persze, a régi vakolatot egy korábbi helyreállításkor avatott kezek gondosan leverték, így ma már kétséges, eredményre vezetne-e egy ilyen tárgyú falkutatás!)
(4) Mindezek az első látásra csak a szűk szakmát érintő és foglalkoztató gondok akkor válnak különösen szemléletessé, ha meggondoljuk: a Miskolccal összevethető méretű és épületállományú városok (pl. Eger, Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely, stb., stb.) szocializmus ide, pártérdek oda, mindeközben szépen megíratták városuk történetét, rendbetették városközpontjaikat. (Hogy a magyar műemlékvédelem zászlóshajóivá váló Sopron, Kőszeg, Székesfehérvár vagy Pécs példáját most ne is említsem.) Építészeti, városszervezési szempontból is elképesztően nehéz örökséget vett át 1990-ben a Kádár-korszak utáni városvezetés.

Ugrás a mába!


A cikkben idáig eljutó T. Olvasó már biztosan eldöntötte: Ez az ember végletesen utálja és lenézi Miskolcot! Pedig ez nem így van! Épp ellenkezőleg! Nagyon is szeretem, szinte nincs nap, hogy utcáit járva ne fedeznék fel magamnak egy-egy újabb, eddig nem észrevett szépséget! Ajánlanék egy kis vizuális játékot minden erre vállalkozó, a miskolci Belvárost járó gyalogosnak! Nem kell hozzá sem sok idő, sem speciális felkészültség, csak egy kis kíváncsiság. Játszható a teljes Belvárosban, de legélvezetesebb a főutcán!

A játék egyszerű. Próbáljunk meg az utcán gyalogolva végig közvetlenül valamelyik fal mentén előrehaladni. (Ez ma, 2006. januárjában, cikkem írásakor egyáltalán nem megvalósíthatatlan, hisz a villamossínek két oldalán felhalmozott, óriási hókupacok úgy is lehetetlenné teszik a középen haladást!) A feladat: helyezkedjünk el valamelyik, az utca túloldalán álló házzal pontosan szemben és tekintetünket emeljük feljebb a megszokottnál, vagyis a földszinti kirakatok és reklámtábladömping vonala fölé! És gyönyörködjünk! Élvezzük a (legalább) száz év előtti miskolci elődeink, építészek és építtetők jó ízléséről, arányérzékéről tanúskodó, a mindennapi rohanásban eddig soha fel nem tűnt részleteket! Kovácsoltvas erkélyrácsok, atlaszok, évszámok, rég elhalt tulajdonosokra utaló monogramok, gazdag párkányok, vakolatból kialakított díszek, jelenetek sora kápráztat el! Öt-hat ilyen párperces homlokzatkémlelés után már egész jó képet szerezhetünk a Belvárost alkotó, részben későbarokk, de zömében a 19. század második felében emelt épületek főbb típusairól, jellegzetességeiről.
(5)

Az örökségtudatos megújulás felé

Az elmúlt másfél évtized, a rendszerváltoztatás és az azt követő polgári átalakulás gyökeres változásokat hozott az élet minden területén – így a kulturális örökségvédelem számára is. Alapvetően megváltoztak pl. a tulajdonviszonyok – az ingatlanállomány, így a műemlékek döntő hányada is az állam (nagyvállalatok, tanácsok, TSZ-ek, stb.) helyett magánkézbe került. Döntően más lett a viszony a tulajdonos az állampolgár, esetleg magáncég és a korábban egyeduralkodó, ítéletét megkérdőjelezhetetlenül meghozó, „hivatalos” műemlékvédelem között. Nagy kár, hogy a jogállamiság kívánatos normáinak megjelenésével egyszerre következett be a műemlékek fenntartását (kutatását, helyreállítását, stb.) állami költségvetésből finanszírozó rendszer teljes összeomlása! A kilencvenes évek elején, a 40%-os inflációval és milliós munkanélküliséggel küzdő országban e szakterület mégoly jogos és szakmailag indokolható anyagi követelései is háttérbe szorultak. Különösen súlyosan érintette ez a folyamat a hazai viszonylatban azóta is fixen a sereghajtók között létező, hátrányos helyzetű Észak-Magyarországot és „fővárosát”, Miskolcot.

.De a hosszú mélyrepülés után, a múlt század utolsó éveiben – először a fővárosban és a Dunántúlon, majd kis késéssel városunkban is – megmozdult valami. Előtérbe került a korábban szinte alig ismert fogalom: a tulajdonosi gondolkodás, felelősségérzet, vagy másképp: „a jó gazda gondossága”. Megnőtt az emberek (cégek, újonnan érkezett befektetők, stb.) igénye a szép, kulturált városi épített környezetre, nívós építészeti megoldásokra. Ugyanakkor az ország kissé anyagilag is magáratalált, így lassacskán feltűnt egy olyan tulajdonosi réteg, aki már meg is engedhette magának mindezt. Hosszú csend után végre újra megjelentek a műemlékvédelmet is támogatni szándékozó – döntően az EU pénzét szétosztó (pl. PHARE, SAPARD, ROP, AVOP, INTERREG, stb.), kisebb részben hazai költségvetésből táplált (Széchenyi Terv, Várprogram, Kastélyprogram, NÖP, NKA, stb.) – állami pályázatok.
(6) A társadalmi-gazdasági változásokkal a műemlékvédelmet, kulturális örökségvédelmet szabályozó joganyag és intézményrendszer is igyekezett lépést tartani. Így jött létre előbb 1992-ben a hatósági feladatokat először kapó OMvH, majd az Országgyűlés által 2001-ben elfogadott jogszabálycsomag jóvoltából a három nagy szakterület (7) ügyeit integráló, hatósági, szakhatósági és felügyeleti feladatokat ellátó, a Budapest-központúságot felszámolva kilenc régióközpontban működő Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH). A döntő változásnak mindezek közül mégis a múlt megbecsülésére, megőrzésére irányuló igények és szándékok megjelenését tartom, mind országos, mind pedig helyi, lokális szinten.

Tapintható Európai Uniós – és ennek megfelelően idehaza is terjedő – nézet szerint az egyes műemlékek nem állhatnak önmagukban és önmagukért. Nem csak művészeti alkotások hát, hanem komolyan veendő gazdasági tényezők, melyekre alkalmasint egy-egy település, kistérség, terület fejlesztése alapozható. Mindenképpen együtt kezelendő és fejlesztendő hát a műemlék épület és annak környezete! Turisztika, területfejlesztés, kulturális utak, vidéki munkahelyteremtés, lakosságmegtartó-, munkahelyteremtő képesség – mind-mind olyan fogalom, amit korábban sok mindennel kapcsolatban elképzeltünk volna, csak épp a műemlékvédelemmel együtt nem! Pedig itt sem kell(ett) nekünk feltalálnunk a spanyol viaszt. A Lajtától nyugatra ez folyik már évtizedek óta. Jellemző példa, hogy amíg mi konzekvensen műemlékvédelemnek, újabban legfeljebb örökségvédelemnek nevezzük szakterületünket, addig az angol cultural heritage management-et emleget! Micsoda különbség!

A kicsit hosszúra nyúlt, de a mai helyzet megértéséhez mindenképp szükséges, a műemlékügy gazdasági hátterét megvilágító szakasz végére hagytam a legfurcsább változást: bizonyos szempontból ma nagy üzlet, ha műemlékünk van! A vidék- és területfejlesztési, turisztikai, stb. pályázatok közül egyre több kiírásban szerepel, hogy azt legalább részben műemlékileg védett ingatlanon, területen hajtsák végre! Olyat tapasztaltunk, amire addig idősebb, műemlékvédelemben dolgozó kollégáim se nagyon emlékeztek: tulajdonosok, polgármesterek, befektetők kilincseltek, telefonáltak hivatalunkba annak érdekében, hogy most azonnal, haladéktalanul nyilvánítsuk műemlékké ezt vagy azt az épületet, mert azzal ők pályázni kívánnak!

Új műemléki védések Miskolcon


A város 1990 után megválasztott vezetői, tisztviselői, sorsának alakítói tudatosan törekedtek arra, hogy – felhagyva a nehézipar szocialista fellegvára imázzsal – Miskolcot visszavezessék egykori hagyományos – szellemi és materiális – értékeihez. Természetesen nem maradhattak ki e folyamból az épületek, a városi környezet rendezése, élhetőbbé tétele sem. E törekvések képviselői egyszerre sok frontot nyitottak Tapolcától Diósgyőrig, a Belvárostól az Avason át Lillafüredig, Újmassáig. Sok-sok különféle problémát kellett és kell majd a jövőben megoldani, de legalább kezelni. A teljesség igénye nélkül itt elég talán, ha a várost egyre nyomasztóbban terhelő gépkocsiforgalomra, a Belváros és Diósgyőr egyes elszlömösödő utcáira, a több évtizedes „építési tilalom” idején az avasi pincesorokon kialakult elképesztően kusza építészeti képre utalunk.

A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal – amely 2001. óta az örökségvédelmi hatóság regionális központjaként működik Miskolcon – érzékelte az ezredforduló környékén egyre erősödő belvárosi beruházási kedvet, (az egyébként örvendetes) befektetői mozgást. Hogy az új beruházások, felújítások és az értékes épületállomány megőrzésének érdekei összeegyeztethetők legyenek, megkezdtük a Belváros épített értékeinek revízióját. Konkrétan arra voltunk kíváncsiak, vajon védett-e már minden, egyébként erre érdemes ház, építmény. (Gyanítottuk, hogy nem – később az élet bennünket igazolt.) Lehetőség szerint el szerettük volna kerülni, hogy egy-egy, már folyamatban lévő beruházás közben kelljen az esetleg későn felismert értékeket menteni, a tulajdonost korlátozni. A munkába bekapcsolódott a KÖH e témára szakosodott budapesti szakembergárdája, az ún. Védési Osztály is, Győr Attila művészettörténész vezetésével.
(8)

E munka közben ért minket Miskolc város önkormányzatának felkérése, mely kezdeményezte a Belváros és a Történeti Avas országos területi védelmét, ún. műemléki jelentőségű területté nyilvánítását. Hivatalunk a kérésnek helyt adva, 2004. novemberében ideiglenesen MJT-vé nyilvánította a jelzett, óriási területet. Ennek – most pontosítandó – határai az avasi TV-toronytól a megyei bíróságig, a Hunyadi utcától a Soltész Nagy Kálmán utcáig ill. a Népkertben a Kós-házig terjednek.

A kilencvenes években a szűkebb értelemben vett Miskolcon (Diósgyőr, Görömböly, Hámor, stb. nélkül) kb. harmincöt országosan védett műemléket tartottak nyilván
(9). Ehhez hozzászámolandó még vagy kéttucat pince és borház a Kis- és Nagy-Avas ill. a Mély-völgy területén. A fenti, a Belvárost és a Történelmi Avast szinte házról házra bejáró felmérő munka eredményeképpen kollégáink újabb, mintegy nyolcvan (!) épület műemlékké nyilvánítására tettek javaslatot. E munka természetesen csak teljes tudományos előkészítés után, és a szakmai indokoltság megléte esetén is csak évek alatt, ütemezve végezhető el. (10) Jelenleg – jobb híján – azt a taktikát folytatjuk, hogy ha olyan épületen tervezett beruházásról szerzünk tudomást, melyet későbbi védelemre terveztünk, akkor a tulajdonossal lehetőség szerint egyeztetve, a miniszteri rendelet megszületéséig ideiglenes műemléki védelem alá vonjuk az értékes házat. Így lett előbb ideiglenes, majd a közelmúltban „rendes” műemlék pl. a Rákóczi utca 14. sz. alatti ún. Grabovszki-ház, a volt Avas (Korona) Szálló, a Sajó Cipőbolt, a Búza téri Vásárcsarnok, a Széchenyi u. 32. alatti volt Divatház. E védelmek célja természetesen nem a beruházás, vagy a felújítás megakadályozása! Sokkal inkább az átlagos építészeti előírásoknál igényesebb műemléki elvárásoknak a tervezés és a kivitelezés során való következetes érvényesítése (=a rögtönzések kiküszöbölése), így az építészeti értékek minél hangsúlyosabb érvényre juttatása.

„Projektek” a Belvárosban

Az Új Holnap jelen számának több felkért „hozzászólója”, így pl. Bodonyi Csaba, Puskás Péter, illetve Rudolf Mihály építészként részt vettek a város megújulását célzó több beavatkozás megtervezésében. Ezek közül legfontosabbnak, leginkább időtállónak Miskolc rendezési terveinek megalkotását tekinthetjük.
(11) A fenti szerzők remélt cikkei felmentik e sorok íróját az egyes városrészekben tervezett/végrehajtott beruházások konkrétumainak részletesebb felsorolásától. Elégnek érzem itt csak néhány – esetenként tán nem is a legeslegfontosabb – részlet felemlítését. Ezekben – mint cseppben a tengert – az Olvasó képet kaphat a műemlékvédelem és a városfejlesztés feladatainak elképesztő összetettségéről.Örökségvédelmi szempontból különösen jelentősnek számítanak a miskolci Belváros rendezéséről és arculatáról készült tervek (Műépítész Kft.). Ennek továbbfejlesztéseként született meg a fő utcai kereskedők egy részének ma már csak a rémálmaiban megjelenő betűszó: FPP – Főutcai Pláza Projekt. Ennek rövid lényege az, hogy a privatizáció után is zömében városi tulajdonban maradt Széchenyi utcai üzletek bérlőire ezentúl erős anyagi nyomás nehezedik annak érdekében, hogy javítsanak boltjuk megjelenésén. De nem mindegy, hogyan! Archív fotók tanúsága szerint a fő utca boltjainak eredetileg gyönyörű fa portáljai voltak. Az elmúlt évtizedek tulajdonosi nemtörődömsége, stílustalan beavatkozásai ezek.

2006. február 01.

Paszternák István

 
(1) E dokumentum értékű fotókból – Kosdi Attila kollégám jóvoltából – bő válogatást talál az Érdeklődő a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal miskolci irodájának honlapján, a www.koh7.hu és a www.miskolc.koh7.hu címen.
(2) Szintén id. Vákár Tibornak köszönheti Miskolc a diósgyőri vár kutatásának folyamatos szorgalmazását, a kérdés napirenden tartását. (Ebből végül az 1950-60-as években Komáromi József, majd Czeglédy Ilona diósgyőri régészeti ásatásai és végül e fontos műemlék Ferenczy Károly által tervezett helyreállítása teljesedett ki.) Az életrajzi adatokért az Édesapja hagyatékát jelenleg rendező ifj. Vákár Tibornak tartozom köszönettel.
(3) Értékes borsodi és miskolci 20. századi épületeinkről lásd még: A műemlékvédelem táguló körei. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal kiállítása. (Katalógus) Szerk.: Lővei Pál, Budapest, 2000.
(4) Részben jelent vigaszt e kérdésben, hogy a 2005-ös felújításakor a színházra kerülő, a tervező Bodonyi Csaba DLA által kiválasztott fehér színárnyalat egyike a klasszicizmusban gyakran használtaknak. Így ma az épület szerintem szép, nem értek hát egyet kritikus bírálóinak véleményével. Más kérdés, hogy a mindenki által látható külsőségek felújításával az épület még nincs „kész”. Haladéktalanul hozzá kell látni pl. a beázó tető helyrehozatalához!
(5) Ha már korábban szóltunk a szakirodalom 1990 előtti hiányáról, úgy tisztességes, ha megemlítjük: Az utolsó másfél évtizedben a történettudomány helyi művelői sokat „behoztak” lemaradásukból. A főleg Dobrossy Istvánhoz és a B-A-Z. Megyei Levéltárhoz köthető könyvsorozatok, forráskiadványok, vagy az öt kötetes miskolci várostörténet, Veres László, Gyulai Éva, Tóth Péter és mások felvették azt a történetírói fonalat, amely még az áldott emlékű Marjalaki Kiss Lajos kezéből hullott ki jónéhány évtizede. Ugyanakkor továbbra is hiány tapasztalható a műemléki kutatásokban és azok eredményeinek közreadásában.
(6) Mindezek mellett a kulturális örökségvédelemre, mint kötelező állami közfeladatra fordítandó állami kiadások az igényekhez képest továbbra is elképesztően csekélyek – de ez egy újabb cikk témája lehetne! A direkt támogatások alternatívájaként szóba jöhető egyéb lehetőségek, pl. adókedvezmények ötletei szintén folyton elbuknak a fiskális szemlélettel szemben. Legutóbb 2005. decemberében vérzett el a Parlamentben egy jó szándékú, a műemléki területnek adókedvezményt javasló indítvány.
(7) Ezek: a régészet, az épített örökségvédelem (műemlékvédelem), és az ingó kulturális javak védelme (műtárgyügyek). A területet szabályozó legfőbb, immár világ- és európai egyezmények, ENSZ, UNESCO, ICOMOS, stb. ajánlások betűjét és szellemét is magába olvasztó, modern jogszabály a „kulturális örökség védelméről” szóló 2001. évi CXL. törvény.

(8) A KÖH műemlékké nyilvánítások kapcsán követett alapelveit lásd a Hivatal honlapjának(www.koh.hu) „műemlék” menüjében!

(9) A város egész területét tekintve ez a szám – szinte elhanyagolható bővülés mellett – kb. hatvan volt, jelenleg pedig hetvenhat műemléket tartunk nyilván.
(10) A ma érvényes jogszabályok szerint műemléki védelmet a nemzeti kulturális örökség minisztere rendeletben mondhat ki. Ideiglenes védelmet a KÖH hozhat létre egy éves időtartamra.
(11) A miskolci szabályozási terv és a helyi építési szabályzat elérhető a város www.miskolc.hu című honlapján. Persze a leggondosabb tervnek is annyi az értéke, ami megvalósulhat belőle!